Nem emlékezett rá, hogyan került a kertbe. A rigók azt fütyülték, hogy csemeteként hozták a házon túlról, a varjú pedig úgy károgta, valaki véletlenül köpte ide a magot, amiből ő kinőtt. Végül is nem számított, a cseresznyefa soha nem is akarta tudni, miért pont ebben az agyagos földben kellett gyökeret vernie. Ahogy nem álmodozott sem sudár termetről, sem hatalmas lombkoronáról, sem ágnehezítő termésről, és társaságról sem. Nem szerette, amikor a madarak fészket raktak az ágai közé, nem azért, mert zavarták a kis fiókák, hanem nem bírta újra és újra végignézni, ahogy a legkisebbek öntudatlanul zuhannak le a kemény földre, és nincs senki, aki utánuk nyúljon. Persze soha nem merte szóvá tenni ezt, a harkályoknak sem jelezte soha, mennyire fájdalmas a kopogtatásuk, hiszen nem akartak ők rosszat, csak tették a dolgukat. Ahogy a hangyák is, tízezernyi, százezernyi, milliónyi lépésükkel csiklandozták végig nap mint nap a kérgét anélkül, hogy akárcsak egyszer is vakarózhatott volna. Pontosan mint tavasszal, amikor virágba borult körülötte minden, ő maga is, prüszkölésébe beleremegtek a levelei. Akkor is mindig reszketett, amikor a gyerekek kijöttek a kertbe. Durván markolták érzékeny leveleit, erőszakosan tapostak ágain, a terméseit szinte letépték, hogy aztán mohón szájukba tömjék és kiköpjék. Nem szerette őket. Kivéve Hildát, aki csak egy nyarat töltött a kerthez tartozó házban. Hildának olyan puha volt keze, mint egy fióka pihéje, óvatosan nyúlt a kérgéhez, néha még meg is simogatta. A cseresznyefa nem mert Hildára gondolni, mert akárhányszor eszébe jutott, a kérge mindig picit érdesebb lett. 

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé tudott ellenállni a szélnek, főleg annak, ami sötét felhőkkel érkezett a határ felől. Nemcsak az ágai fogyatkoztak, hallotta, ahogy panaszkodik a házban lakó nő, hogy egyre kevesebb befőttet tud elrakni az unokáinak. A cseresznyefa nem tudta, hogyan adhatna több termést, próbált segítséget kérni, de a körtefák elzárkóztak előle, az eperfa pedig a kérdést sem értette.

Idővel elmaradtak a gyerekek, a madarak más fára költöztek, és már a saját árnyékát sem találta meg elsőre. Egyszer a verebektől hallotta, hogy léteznek más cseresznyefák is. Néha álmodozott arról, milyen lehet az élet egy cseresznyefa-erdőben, de mivel a gyökerei nem eresztették, valójában teljesen felesleges volt az álmodozás. 

Egy szombat délutánon éles géphang némította el a madarakat. Nem sejtett semmit, csak az eperfa gúnyos zizegése volt gyanús. Hirtelen hasított a törzsébe a fájdalom, aztán mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Hilda kezének forró érintését érezte a kérgén, mielőtt az agyagos földre zuhant. Mint a legkisebb fiókák.