1.

Kérem szépen, én egy asztal vagyok. Nem viccelek: én vagyok a Csomor lányok asztala. Nem íróasztal, hanem csak konyhai asztal, de egy konyhai asztalnak is van annyi jogos önérzete, mint egy íróasztalnak, ezt konkrét példákkal igazolhatom.

Kérem szépen, igaz ugyan, hogy én csak egy konyhai asztal vagyok, de nem ám akármilyen konyhai asztal, mert én, azonkívül, hogy a Csomor lányok asztala vagyok, azelőtt egy híres magyar író konyhai asztala voltam. Aztán a híres magyar író egyszerre csak meghalt, én pedig, hipp-hopp, egy bútorraktárba kerültem. De ez már egy másik történet, nem szívesen beszélek róla.

Sej, azok a bútorraktárak! Sej, a lakatra zárt bútorraktárak világháború utáni, világvégi, nyárvégi csöndje!

Elnézést, nem akartam elkalandozni. Elég annyi, hogy egy idő múlva kikerültem a bútorraktárból, tudniillik Csomor Kati megvásárolt. Attól fogva Csomor Kati tulajdonában voltam, az ő szolgálatában álltam, mind a négy lábammal. A konyhája padlóján. Sokat mesélhetnék Csomor Katiról, de csak rabolnám az Önök idejét. Az igazán cifra történetet különben is a Kati nővéréről, Csomor Sáriról mesélhetném. El is fogom mesélni, csak jussunk odáig. Sárival az történt, hogy egy szép napon, egészen pontosan 1970. április 22-én...

De inkább mégsem. Önök azért jöttek ide, az irodalmi bútormúzeumba, hogy szemügyre vegyék a híres magyar író asztalát, amely kétségkívül ugyancsak én vagyok. Vagy legalábbis voltam. Annyi biztos, hogy vannak személyes emlékeim a nagyon híres magyar író konyhájáról és étkezési, továbbá italozási szokásairól. Ezekhez pedig csak igen laza szálakkal kapcsolódik dr. Csomor Sára tüdőgyógyász mesébe illő története. Ne tessenek aggódni, mindent elmagyarázok szépen, sorjában.

Kérem szépen, a nagyon, de nagyon híres magyar író... vagy a továbbiakban egyszerűen csak író... De nem! Ez nem fog menni. Vagyok annyira diszkrét, még ha konyhai asztal vagyok is, nem pedig íróasztal, hogy ne áruljam el a nevét. Nem volt Zsigmond, és nem volt Gyula. Nem volt Mihály, és nem volt Dezső. Nem volt Milán, és Frigyes, na az aztán végképp nem volt. És persze nem volt Margit, nem volt Magda, nem volt Ágnes, nem volt Alaine. Még csak Józsi Jenő sem volt, pedig tulajdonképpen lehetett volna. Hadd nevezzem egyszerűen csak Írónak, vagy inkább Írókámnak. Igen, ő az én Írókám volt. Legjobb ízűen mellettem üldögélt.

Mondják meg Önök is, kérem szépen: hány tányér marhapörköltet evett Írókám az íróasztalánál? Na ugye! Hány pohár bort ivott Írókám az íróasztalánál? Na ugye! Mindet rajtam ette-itta!

Az persze igaz, hogy volt egy hosszabb időszak, amikor nálam vagy rajtam, az én lapomon sem evett-ivott Írókám, mert otthagyta a felesége. Ő maga nem főzött, iszogatni pedig a környék nagyszámú borozóinak egyikébe vagy másikába járt. Viszont írt rajtam, de mennyi mindent, hűha! Mondta is az egyik hölgyvendége a konyhában, a fülem hallatára: „Írni jobb, mint inni.” Erről jut eszembe: Írókám nagyivó volt. Erre tette hajlamossá már a keresztneve is: Ivó. Na tessék: mégiscsak elárultam a keresztnevét. Nem kellett volna, de most már megtörtént.

Nemzedéktársa és druszája volt Ivo Andrić, a boszniai horvát író, aki aztán úgy döntött, hogy inkább mégiscsak szerb lesz. Hogy az a Híd a Drinán milyen jó regény! Még én is olvastam, pedig én csak egy asztal vagyok.

És hogy mit írt Írókám az én szögletes lapomon, az én díszesen faragott népi barokk lábamnak támasztva a saját lábát?

Hát például búcsúleveleket írt a hátamon. Istenáldotta, fantasztikus tehetség volt a búcsúlevél műfajában! Igazi testi-lelki élvezet volt, amint létrejöttük közben sorról sorra olvashattam Írókám búcsúleveleit. Néha rászóltam: „Nem lesz ez egy kicsit sok? Nem volna jobb kihúzni?” Ő persze nem hallotta meg, mert nem volt neki füle a bútorok beszédéhez, volt viszont arányérzéke. Tudta ő, hogy kicsit kevesebb a sokkal több. Ezért az én figyelmeztetésem nélkül is kihúzott egy-egy szónokias fordulatot. Az micsoda gyönyörűség volt! Mintha most is érezném, amint az ide-oda szaladó ceruza hozzádörzsölődik parasztrokokó intarziáimhoz!

Később már nem ilyen szomorú leveleket irkált rajtam, hanem vidámabb életről tanúskodókat. „Cicuskám! Ha felébredtél, és elmégy, ne felejtsd el bedobni a lakáskulcsot a postaládába! A Te kis Mirr-Murr Kandúrod.” Vagy: „Nyuszikám-puszikám, ha a házmester megint kekeckedik, adjál neki tíz forintot! Maradok fogadra való Répád és Káposztád.”

Tíz forint. Igen, kérem szépen, az akkor még pénz volt.

Vagy várjunk csak!

Írókám, ha jól emlékszem, még a háború előtt meghalt, és utolsó napjáig pengőben számolt. Ha így van, akkor ez a tízforintos cédula egy másik személytől és egy másik évtizedből származhatott.

Önök azt hiszik, hogy a székek, amelyek itt vannak az irodalmi bútormúzeumban, a híres magyar írók székei nálam pontosabban emlékeznek? Egy nagy frászt! A székek csak a rájuk nehezedő tomporokat, farokat, ülepeket, ülőgumókat, püspökfalatokat, seggeket, valagokat és egyéb hátsó fertályokat jegyzik meg. Ezen túlmenően egy szék legfeljebb azt tartja észben – már amennyire egy szék esetében észről beszélhetünk –, ha egy híres magyar író olykor-olykor lovaglóülésben helyezkedik el rajta. Azon már nem gondolkodik el, hogy milyen oknál fogva, illetve milyen célból kerülhetett sor lovaglóülésre, és miért kell ilyenkor a híres író székének egyszerre két személy súlyát hordoznia.

Hozzáteszem, hogy a híres magyar író széke ilyenkor nem ritkán összeroskadt a kettős teher alatt, főleg ezek a nyápic modernek. Magam is tanúja voltam egy ilyen esetnek, amikor a konyhában Írókám... De nem! Én a konyhatitkokat nem fogom kifecsegni, még akkor sem, ha esetleg irodalomtörténeti érdekességeket hordoznának. Pedig beszélhetnék egyről és másról.

Annyit mondok, és azt sem dicsekvésképpen, hogy én a magam részéről Írókám alkalmi szeretőinek súlyát mindig derekasan elhordoztam, pedig az ő ízlésének a kövérkés hölgyek feleltek meg leginkább.

 

2.

De hagyjuk a kövérkés nőket és a fenekük alá csúsztatott párnát! Helyettük inkább a ceruzáról beszélnék, arról a ceruzáról, amellyel Írókám az imént említett vidám üzeneteit firkantotta. Önök azt hiszik, hogy a ceruza emlékszik arra, amit leír? Vagy a töltőtoll, a golyóstoll, a filctoll és a többiek? Hát igen, vannak híres magyar írók, akik hisznek ebben, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék ezt a babonát. Mi több, műveikkel még terjesztik is. Például Józsi Jenő írt egy egész regényt egy ceruzáról, aki eltévedt az első világháborúban, és különböző katonai vagy polgári személyek kézről kézre adták, hol a hadszíntéren, hol a hátországban. És a regényhős, mármint Józsi Jenő ceruzája betű szerinti pontossággal felidézi az összes levelet, üzenetet, vallomást, naplóbejegyzést, mindazt, amihez a grafitját adta, mintha emlékezne rá. Sőt, még az élőszóban elhangzott párbeszédekre és anekdotákra is képes emlékezni, ugyanúgy, mint Apuleius regényében a szamárrá változott fiatalember. Igaz ugyan, hogy annak legalább van füle, nem is kicsi. 

De a ceruza, ugyan már, melyik testrészével hallgatja ki a többi regényhős meggondolatlan fecsegését?

Kérem szépen, Önök most azt kérdezik: honnan tudom mindezt? Talán bizony olvastam Józsi Jenő regényét? Bevallom, nem olvastam. Pedig olvashattam volna. Ha a Híd a Drinánt el tudtam olvasni, nem is beszélve Írókám búcsúleveleiről, akkor Józsi Jenő könyve sem támasztott volna semmi nehézséget. De nem jutottam hozzá. Viszont hallomásból ismerem a művet, ugyanis egyszer, még az 1930-as évek végén Józsi Jenő, kezében egy üveg borral és egy kézirattal, felugrott Írókámhoz. A kézirat a ceruzáról szóló regény volt, Józsi Jenő pedig a konyhában a fülem hallatára felolvasta az egészet, ha jól emlékszem, este nyolctól hajnali fél négyig.

Azért ilyen sokáig, mert közben egyszer-kétszer leszaladt három-négy üveg borért, amely aztán ötször-hatszor is elfogyott.

Önök most azt kérdezik: talán bizony irigylem a Józsi Jenő ceruzáját, amiért regényhős lett belőle? 

Erre a kérdésre – ahogy rendőrségi kihallgatáson mondanám – nem kívánok válaszolni. Attól még, hogy asztal vagyok, voltam én kihallgatáson, nem egyszer, nem kétszer. Sohasem válaszoltam az ilyen jellegű kérdésekre.

Önök ezek után abba kötnek bele: ha az imént arra hivatkoztam, joggal, hogy a ceruzának nincs füle, akkor hogy merészelem azt állítani, hogy a felolvasás a fülem hallatára hangzott el? Talán bizony az asztalnak, Írókám konyhai asztalának van füle? 

Kérem szépen, ez egy komoly értelmezői, hogy azt ne mondjam, fülészeti probléma. Ha történelmi tapasztalatként megállja a helyét az olyasféle állítás, hogy a falnak füle van, akkor bátran kijelenthetem, hogy az asztalnak is van füle. És ha Önök ennek alapján arra a következtetésre jutnának, hogy a Csomor Kati konyhájában 1958 őszén zajlott beszélgetésekről én informáltam a belügyi szerveket, és én fogalmaztam meg azt a véleményt, amely szerint az említett konyhában ellenforradalmi szervezkedés zajlik, és amelynek – mármint az említett vélekedésnek – következtében többeket letartóztattak, akkor Önök tévednének. Azt a jelentést másvalaki adta le. Nem a konyhai asztal, hanem az asztal körül helyet foglaló négy személy egyike.

Nevet is mondhatok... De nem! Nem mondok nevet. Csak azért sem. Akkor sem mondtam nevet, amikor Téglás őrnagy többször egymás után rám sújtott az öklével, magyarán szólva, verte az asztalt, és azt ordította, hogy a Csomor Kati börtönben fog megrohadni. Én egy szót sem szóltam, egyetlenegy nevet sem ejtettem ki a számon, és most ne jöjjenek Önök azzal, hogy egy asztalnak nincs is szája.

Legyen annyi elég, hogy nem szakadtam be az ütlegek alatt. Kibírtam én már többet is. Álltam a sarat. Már amennyiben sárnak nevezhetjük Téglás őrnagy vasöklét és ökölcsapásokkal felérő fenyegetőzését. Elvégre nemcsak azt üvölthette volna, hogy Csomor Kati börtönben fog megrohadni, hanem azt is, hogy a konyhai asztal visszakerül a bútorraktárba, és ott zabálják fel a cincérlárvák meg a dacos kopogóbogarak.

Jó, jó, Téglás őrnagy ilyesmit nem mondott, de biztosra veszem, hogy gondolt rá. Az is biztos, hogy engem vert az öklével, nem pedig Csomor Katit, és én ugyanúgy nem szóltam egy árva szót sem, ahogyan be sem szakadtam a történelem terhe alatt.

Kérem szépen, én igazán nem akarom magamat fényezni, de azért annyit elmondhatok, hogy akkor sem szakadtam be, amikor Írókám rajtam elégítette ki a hölgyvendégeit. És akkor sem, amikor belövés érte azt a bérházat, amelyben Írókám élt, amíg meg nem halt, és rám zuhant egy tégla. Mondhatnám úgy is, hogy a tégla után a Téglás már meg sem kottyant.

Meg akkor sem szakadtam be, amikor jött Miklós, és lerakta rám a Prae első kiadását. Még mondta is, hogy ő olyan könyvet írt, hogy beszakad alatta az asztal. „Hogyisne! Egy nagy lópikulát! Azt lesheted, Fityókám” – (ez volt Miklós beceneve bizonyos körökben) –, „hogy az én parasztrokokó asztalkám beszakadjon a te bazi nagy könyved és cirkalmas dedikálásod súlya alatt! Majd ha fagy! Majd ha piros hó esik!”

Később aztán fagyott keményen, csak úgy csikorgott. 1944–45 telén a saját bőrömön is érezhettem a fagyot, és most ne mondják Önök, hogy az asztalnak nincs bőre. Mi több, még piros hó is hullott, szintén az ostrom idején. Bizony ám, akkoriban nem néztem ki olyan jól, mint azon a hét-nyolc évvel korábbi fényképen, amelyen Írókám jól azonosíthatóan rám könyököl. Mármint nem Írókám az, aki jól azonosítható (ő is, de őt azonosítani nem nagy kunszt), hanem én vagyok felismerhető az intarziáimról, és ez a restaurátoroknak is számottevő segítség volt, amikor készülődtek Írókám centenáriumára. Nem én fényezem magamat, hanem ők fényeztek engem.

A fényképet Aladár alkotta, utolsó munkái között szokás számontartani. Aladár többnyire a Váci utcai műtermében készítette felvételeit, ritkán fordult elő, hogy bármelyik még annyira híres magyar íróról az otthonában készítsen fotográfiai felvételt. Írókámmal, akihez régi barátság fűzte, kivételt tett.

Ez a barátság nagyjából akkor kezdődött, amikor én Írókám tulajdonába kerültem. Írókám számos érdekes levelet írt az én felületemen a kiváló fotóművésznek.

 

3.

Ma is meg vagyok hatódva, ha eszembe jut, hogy Aladár meglátogatta Írókámat annak Márvány utcai lakásán. Pedig akkoriban már a hetvenedik évéhez közeledett, szívbetegség és köszvény kínozta. Mégis eljött hozzánk a Márvány utcába, mert úgy vélekedett, hogy ez a népi rokokó asztal, amennyiben Írókám rákönyököl, különös drámai feszültséget kölcsönöz a fényviszonyoknak.

Írókám elmondása szerint Aladárnak a műtermében az volt a szokása, hogy a portréfelvétel előtt ide-oda tologatta, kapcsolgatta a lámpákat. De nálunk nem volt semmi kapcsolgatás. Ármin (ugyanis igazából így hívták Aladárt) szemügyre vette először a gazdám kezét, aztán az arcát, és csak ennyit mondott: „Írókám, könyökölj!”

De most térjünk rá a Csomor lányokra, Katira és Sárira! Katinak tartozom hálával, amiért kiszabadított a bútorraktárból, viszont Sárival esett meg az a hihetetlen, valósággal meseszerű történet, amelyet az imént már pedzegettem, de az elbeszélői szeméremérzet mostanáig visszatartott attól, hogy köntörfalazás nélkül belevágjak.

No de hoppácska! Valamit szögezzünk le, méghozzá nagyon gyorsan. Csomor Kati, mármint az én Csomor Katim nem azonos a hasonló nevű festőművésszel. Utóbbi személy egy, de inkább két emberöltővel fiatalabb az én Csomor Katimnál, és jelenleg is él, ezzel szemben az én Csomor Katim 1969-ben elhunyt. 

Bezzeg az 1920-as évek második felében milyen vidáman ficánkolt rajtam, próbára téve asztal mivoltom teherbíró képességét! Tehette, mert Írókám, amilyen gavallér volt, mindannyiszor párnát csúsztatott a feneke alá. Aztán, csaknem három évtizeddel később, de még a forradalom előtt, rám ismert a bútorraktárban, és minden megtakarított pénzét (nem sok volt neki) abba fektette, hogy kiszabadítson. Mondhatnám úgy is, hogy a viszontlátás alkalmával belém szeretett szegénykém.

Majd pedig tizenhat esztendei boldog együttélés után meghalt, magamra hagyott. Gyászba borultam, már amennyire gyászolni tud egy asztal. De ha Mihály írhatta fiatalkorában, Vergiliust szándékosan félreértve, hogy van a tárgyaknak könnyük, és hogy elhagyja magát az asztal, akkor én mindezt bátran magamra vonatkoztathatom. Egyszóval, búslakodtam, gyantakönnyeket hullajtottam néhány hétig, vagy ki tudja, meddig.

Szerencsére Csomor Kati nővére, Sári volt az egyetlen örökös. Ő pedig úgy döntött, hogy beköltözik a lakásba, és megtartja a bútorokat, köztük engem is. Majd még beszélek az életéről. Most elég annyi, hogy nem volt már fiatal. Már csak azért sem mondhatok többet, mert... 

Elnézést, Önök nem tudják beleélni magukat a helyzetembe. Nem tudhatják, mennyire lámpalázas vagyok most, amikor készülök fejest ugrani dr. Csomor Sára életének meghatározó fordulatába!

Nagyon kérem, ne jöjjenek azzal nekem, hogy egy meghatározó fordulatba nem lehet fejest ugrani, és hogy egy parasztrokokó asztalnak nincs is feje. Önök még nem hallottak asztalfőről? Még soha nem részesültek abban a megtiszteltetésben, hogy az asztalfőn foglalhattak helyet? Na ugye.

Engedjék meg, hogy egy rövid kitérőt tegyek, hátha közben lecsillapul bennem a történetmondói izgatottság. Elárulok Önöknek egy bensőséges titkot. Mégpedig azt, hogy szegről-végről bennem is van Csomor-vér. Már amennyire egy fából készült használati tárgynak, amely persze ma már dísztárgynak, sőt múzeumi tárgynak számít, lehet bármiféle vére. De ha Adalbert Stifter osztrák íróról mondhatta Arno Schmidt nyugatnémet író, hogy klorofill folydogál az ereiben, akkor fordítva is elgondolhatjuk ugyanezt, és tekinthetjük vérnek a fában zajló nedvkeringést. Márpedig vér nem válik vízzé, még a faanyag asztalossági megmunkálása után sem.

Na szóval, ha jobban szemügyre vesznek, akkor láthatják, hogy csomoros fából készültem, pontosabban a lapom készült abból. Mindenesetre tény, hogy van bennem valami Csomor. Az most mindegy, hogy kicsi vagy nagy kezdőbetűvel írjuk. Ott van, tessenek megnézni. Az a gomolygó felhőre emlékeztető, szabálytalan izé (bigyusz) a szabályos berakások között.

Kérem szépen, a csomoros fa akkor lesz csomoros, ha a kelleténél több járulékos rügy jelentkezik a fa növekedésekor, és nagy számuk miatt akadályozzák egymást a kifejlődésben. A rügyre is érvényes, amit a búzaszemről mond a Szentírás: ha el nem hal, csak maga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Az elhalt rügykezdeményekből, ha esetleg nem tetszenének tudni, szegecs alakú, rövid fatestek maradnak, és amint a fiatal fatörzs újonnan keletkező részlete körülnövi ezeket a sűrűn együttálló rügymaradékokat, kígyózó rostcsavarodás keletkezik, amely leginkább összekuszálódott göndör hajfürthöz hasonlít. Másképpen szólva, némely asztalnak nemcsak feje, hanem haja is van. Remélem, eléggé szemléletesen fejezem ki magamat.

Minél nagyobb az így létrejövő görvély, annál inkább akadályozza a lefelé irányuló nedváramlást. Vagyis a tápanyagok a csomoros helyen felhalmozódnak, és emiatt a csomor egyre gyorsabban, egyre erőszakosabban növekszik. Tekinthetjük ezt hasonlatnak is: így írhatjuk le egy korrupt társadalom oligarcháinak harácsoló tevékenységét, de egy konyhai asztal ne vetemedjen politikai véleménynyilvánításra.

És most elmondom, mi történt Csomor Sára doktornővel egy döntő fontosságú reggelen. Sári 1885-ben született, vagyis a Nyugat első nemzedékével volt egyidős. Ez több okból is fontos. Egyrészt azért, mert 1969-ben, amikor a húga, Csomor Kati meghalt, és én Sári birtokába kerültem, ő már nyolcvannégy éves volt. Másrészt, mert Sárikám személyesen ismerte a Nyugat költőit, különösen Bandit, akibe annak idején szerelmes is volt. Mi több, a Disznófejű Nagyúr alteregója rövid ideig viszonozta is az irodalomkedvelő, fiatal orvosnő érzelmeit.

No de hoppácska! Álljunk csak meg egy pillanatra! Azt javaslom, igazítsuk át az időviszonyokat. Az az esemény, amelyet mindjárt elmondok, 1970 tavaszán következett be, és úgy tudnám igazán jól elbeszélni, ha Sárikával akkor már vagy tíz éve együtt éltünk volna. Ennyi idő alatt összeszokik, összecsiszolódik asztal és gazdája. Olyan ez, mint egy jó házasság, éppen csak effektív házasélet nélkül.

Így tehát, ha Önöknek sincs ellene kifogása, szegény Csomor Kati életét további tíz évvel megrövidítem. Azaz tévesen állítottam az imént, hogy 1969 kora tavaszán, a Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulóján halt meg, mert valójában már 1959 kora tavaszán, a kubai forradalom végső győzelmével egyidejűleg távozott az élők sorából. Még a halál okát is tudom. Annyira megviselte a hónapokig tartó hatósági meghurcoltatás az úgynevezett „ellenforradalmi katolikus összeesküvés” miatt, amelyben állítólag részt vett (nem vett részt), hogy idegösszeomlás miatt belázasodott, és még a kórházba szállítás napján kilehelte a lelkét.

Ezek után térjünk vissza Sárikára! Mint említettem, szerelmes volt az Ős Kaján ivócimborájába, és a kétirányú szenvedély emlékét őrzi a Kis női csukák című költemény. Sárikám időskorában sejtelmes mosollyal bizonygatta az őt faggató irodalom- és orvostörténészeknek, hogy mire létrejött az ismeretség, addigra Góg és Magóg fia, továbbá Dózsa György unokája kigyógyult a Mihályi Rozália csókja nyomán ráragadt szifiliszből. Így tehát a Hortobágy poétája iránti szerelem beteljesülése a legcsekélyebb mértékben sem károsította Sárika egészségét.

„De higgyék el” – mondogatta Sárika –, „ha Bandi még mindig beteg lett volna, meggyógyítottam volna. Elvégre orvos vagyok.”

 

4.

A temesvári születésű Csomor Sára az első magyar nők közé tartozott, akik Magyarországon orvosi diplomát szerezhettek. Hazánkban két helyen, a pesti és a kolozsvári egyetemen folyt orvosképzés. Utóbbi tanintézmény, konzervatívabb szemléletű lévén a pestinél, még sokáig elzárkózott a nők egyetemi beiratkozását lehetővé tevő kormányrendelet végrehajtásától. A pesti egyetemen sem volt könnyű egy nőnek orvosi diplomát szereznie; előbb ki kellett képeztetnie magát szülésznővé, mert az egyetem vezetősége csak így engedélyezte számára a továbbtanulást.

Ezt az utat járta végig Sárika is. Már nem kellett Zürichbe vándorolnia az orvosi diplomáért, mint Hugonnai Vilmának, az első magyar belgyógyásznőnek. Már nem kellett közös vécét használnia a férfi orvostanhallgatókkal, mint Steinberger Leonórának, az első magyar orr-fül-gégésznőnek. Már nem kellett a nyilvánosság előtt magyarázkodnia, hogy férjezett nő létére miért maradt gyerektelen (nem maradt az), mint Generzics Margitnak, az első magyar szemésznőnek. De azért a bábaképzőt mindhármuknak muszáj volt elvégezniük, ahogyan Csomor Sárának is.

Az én Sárikám az első magyar tüdőgyógyásznő volt. Még 1907-ben, a Vér és arany című Bandi-kötet megjelenésekor szerezte diplomáját. Könnyű kiszámítani, hogy amikor történt vele a rendkívüli esemény 1970 tavaszán, ő már rég nyugdíjas volt azzal a nyolcvanöt évével. Hozzáteszem: és özvegyasszony. 

Néhai férjéről nincs mit mondanom. Nem tudok róla semmit. Legfeljebb annyit, hogy Lakatos Gézának hívhatták, mert a Sárikának szóló levelek némelyike özv. Lakatos Gézánénak volt címezve. Ne tessenek aggódni, nem volt azonos a Sztójay Dömét váltó egykori miniszterelnökkel, mert nem volt ő tábornok, hanem csak vasúti mérnök, mint némely rajtam kiteregetett dokumentumokból megtudhattam. Világéletében büszke volt rá, hogy feleségét a nagy magyar költőtől, Banditól örökölte.

A házaspárnak két fia született, az idősebbik 1910-ben, az ifjabbik 1918-ban. Így tehát 1970 tavaszán, amikor bekövetkezett az a rendkívüli esemény, amelyről mindjárt beszámolok, Viktor hatvanéves volt, Jenő pedig ötvenkettő.

Fájlalom, hogy Lakatos Géza soha nem ült mellettem, nem evett rólam, és nem könyökölt rám. Pedig egy vasúti mérnök könyöke bizonyára keményebben koppan az intarziás, csomoros asztallapon, mint egy még annyira híres magyar íróé. Lakatos Géza még a vasúti tervrajzait sem teregette ki rajtam, azon egyszerű okból, hogy meghalt, mielőtt én, Kati lakásával együtt, Sárikám tulajdonába kerültem volna.

Bezzeg Sárikám nem győzte mondogatni, hogy hosszú, munkás élete során mennyi mindent letett az asztalra! Még Munka Érdemrend arany fokozata is volt neki. Szeretettel fordult az emberi tüdő, különösen a beteg tüdő felé, így valamelyest a tüdővel együtt járó, többnyire kimerült és leromlott emberi lényeket is szerette. Szerette azokat, akiket meggyógyított, és akik évtizedek múlva is felhívták vagy felkeresték, hogy hálálkodjanak. De ha lehet, még több szeretettel emlékezett mindazokra, akiket nem tudott megmenteni.

Hányszor, de hányszor simította ki csomoros-intarziás felületemen a beteg tüdőkről készült mellkasi röntgenfelvételeket! Még az elhalt, elhegesedett szöveteket, még az elgennyesedő kavernákat, még a vérző beszűrődéseket is szerette. Még a burjánzó daganatok rosszindulatát is jóindulattal fogadta.

Egyébként, ha jól számolom, olyan nagyon sokszor nem teregethette ki rajtam az orvosi dokumentumait, mert 1961. augusztus 14-én, a berlini fal építésének második napján nyugdíjba küldték. Legfőbb ideje volt. Szegény Sárikám azzal a hetvenhat évével, amelyből öt és fél évtizedet folyamatos orvosi munkával töltött, amely időszakot két fiának példaszerű fölnevelése további színárnyalatokkal gazdagított, igazán rászolgált már egy kis pihenésre.

Elismeréssel figyeltem, amint az idős asszony igyekezett hasznosan tölteni a rászakadó tömérdek időt. Abból kiindulva, hogy neki Bandi szerelme jutott, Kati húgának pedig Írókámé, és hogy mindketten nagyivók voltak, megpróbálta megírni, Plutarkhosz példáját követve, a két férfi párhuzamos életrajzát. 

Sajnos, beletört a bicskája a nagyszabású vállalkozásba. 

Rajtam, az én felületemen írta mindazt, amit később összetépett, és a cserépkályhában elégetett. Tanúsíthatom, hogy azokat a férfiakat, köztük a magyar irodalom jeles alakjait, akik Bandi után ismeretségben álltak vele, főleg a tüdejük alapján ítélte meg. 

Például Attilának, aki az egyik versében pipázott ugyan, de az életrajzában nem játszott szerepet semmiféle dohánytermék, akármilyen beteg volt a lelke, a tüdeje kifogástalanul működött, noha a nyomorban töltött évek tuberkulózisra hajlamosították volna. Ezzel szemben Lőrinc egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és az ő költészetében a cigarettafüst öncsalásként jelenik meg, amely tartalmat ad az üres pillanatnak, ugyanakkor a tüdő szivacsos barlangjait (ez a fordulat nagyon, de nagyon tetszett Sárikámnak) gáztámadásként önti el.

Rám könyökölve különösen sokat írt Árpádról, akinek özvegye, Annuska egy időben közeli barátnője volt. Ha azt olvasta, hogy a vérerek bús ágbogán roncsolt tüdőm rőt lomb a fán, eszébe jutott: Pádinak a tátralomnici szanatórium helyett Davosban kellett volna keresnie a gyógyulást, ahol már Settembrini és Naphta kollégákat is helyrepofozták. A Pádi-féle Isten oltó-kését megkísérelte orvosi szempontból értelmezni, akárcsak azt az állítást, miszerint a mellkas egy borda-rácsos húslugas, a tüdő pedig bús, lukas. Az árnyból szőtt lélek metaforájában is megpróbálta felfedezni a tüdőgyógyászati problémát, hosszan írt is róla.

Kár, hogy ezek a bekezdések is cafatokra tépve, tűzben végezték.

Később megírta a magyar egyetemen diplomázott első orvosnők, Hugonnai Vilma, Steinberger Leonóra és Generzics Margit kritikai pályaképét. Ennek nagyobb sikere volt, mint az előző írói próbálkozásnak. Az Orvosi Hetilap terjedelmes részleteket közölt belőle. Magam is azért említhettem őket néhány bekezdéssel följebb, mert rajtam hevertek a papírlapok, amelyekre írt róluk, és a három kiváló személyiség a szó szoros értelmében belém vésődött.

 

5.

Aztán beszerzett egy kis termetű kutyát, egy dülledt szemű palotapincsit, akinek azt a nevet adta, hogy Oidipusz. Bevallom, nem kedveltem Oidipuszt. Ismerem a róla szóló görög regét. Az még hagyján, hogy borzalmas a sztori, de sajnos ízléstelen is. (Ha ugyan szabad egy konyhai asztalnak ilyesféle szubjektív bírálatra vetemednie.) Azt is hallottam, hogy valami ókori fazon írt róla egy drámát, sőt, nem is egyet. Az egyikben kiszúrja a saját szemét, a másikban meg vakoskodik.

Elképzelhető, hogy a pincsi Oidipusszal is az volt a baj, hogy nem volt kiszúrva a szeme. Hiánytalanul megvolt neki mind a kettő, és olyan harciasan bámult velük, mintha legalábbis oroszlán lett volna, vagy tyrannosaurus rex. Gyakran előfordult, hogy dühösen, acsarkodva ugatott órákon át, és rendszeresen levizelte díszesen faragott, népi barokk lábaimat. Pedig az ilyesfajta bűncselekményt Sárikám határozottan megtiltotta neki. Még az orrát is belenyomta Oidipusznak a tócsába. Sárika egyik vendégétől azt hallottam, hogy a kutyavizelet kiűzi a fából a szúlárvákat, de még így sem kedveltem azt a kutyának is alig nevezhető vakarcsot.

Így aztán csöppet sem fájt a szívem 1964. október 14-én, azon az napon, amikor Brezsnyev és cinkostársai megbuktatták Hruscsovot, és Oidipusz végre eltűnt az életemből. Pedig Sárikám napokig zokogott. Vigasztalhatatlan volt. Kizárólag annak reménye éltette, hogy Oidipusz még előkerülhet. Ugyanis valaki ellopta a dülledt szeműt a közért bejárata elől, miközben a nyugdíjas doktornő egyforintos kakaót és negyvenfilléres kiflit vásárolt odabent. E kettő keverékéből készítette minden este a vacsoráját, mert ezt saját fogak nélkül, szopogatva is könnyűszerrel fogyaszthatta.

De bizony Oidipusz nem került elő. Szegény Csomor doktornő hónapokig, évekig egyedül majszolta, mellettem ülve, a kakaóba áztatott kiflit. Én pedig zokszó nélkül tudomásul vettem, hogy a Szovjetunió első emberét mostantól Nyikita Szergejevics helyett Leonyid Iljicsnek hívják.

Nyikita Szergejevics, öt és fél évvel a bukása után, még javában éldegélt (igaz, házi őrizetben), amikor felvirradt a nagy nap, 1970. április 22. Ez a nap, amely történetesen szerdára esett, Vlagyimir Iljics Uljanov alias Lenin születésének századik évfordulója volt. A világ haladó szellemű dolgozói sokféleképpen ünnepelték a jeles dátumot. Például Lothar Behrensfelde, a Német Demokratikus Köztársaság rangidős transzvesztitája aznap reggel tűsarkú cipőben és mélyen kivágott, virágmintás női ruhában jelent meg munkahelyén, a kelet-berlini várostörténeti múzeumban.

Utóbb azzal védekezett a fegyelmi bizottság előtt, ahol már természetesen öltönyt és nyakkendőt viselt, hogy így kívánta kifejezésre juttatni Lenin születése miatt érzett örömét. Elvégre ő, amióta az eszét tudja, mindig is nőnek érezte magát, még ha férfiként van is anyakönyvezve. És hogy ő a világforradalom bölcs vezérét nemcsak az eszméi miatt tiszteli, hanem mint férfit is vonzónak, sőt elbűvölőnek tartja. Nem adná egy vak lóért, ha ágyba bújhatna Szimbirszk nagy fiával.

Érvelését nem fogadta el a fegyelmi bizottság. Azonnali hatállyal eltávolították az állásából, mellékbüntetésül pedig örökre kitiltották a várostörténeti múzeumból. Oda többé látogatóként sem léphetett be. De így is szép tőle, hogy a maga szerény módján megpróbált hozzájárulni Vlagyimir Iljics emlékének ápolásához.

Doktor Csomor Sára nyolcvanöt éves, nyugdíjas tüdőgyógyász, az Állami Korányi Tüdőgyógyintézet egykori főorvosa ennél is meglepőbb módon ünnepelte a centenáriumot. Ő tudniillik...

De nem, hölgyeim és uraim. Ezt nem vagyok képes ilyen egyszerűen előadni. Egyrészt izgatott vagyok, lámpalázam van. A szó szoros értelmében: mintha egy asztali lámpa gyulladt volna ki rajtam. Másrészt a szó elbeszélői értelmében most lesz csak belőlem terített asztal.

Na szóval... essünk túl a nehezén: Csomor Sára a centenárium tiszteletére megfiatalodott. Kedd este elaludt öregasszonyként, szerda reggel felébredt fiatal lányként. Alig ismertem rá. Ő sem ismert magára.

Először is, amikor felkelt az ágyból, nem fájtak az ízületei. Nem állt bele a bal combjába, mint minden reggel, az a makacs és gyötrelmes görcs, amelyet csak az a gondolat tett valamelyest elviselhetővé, hogy még mindig kisebb rossz, mint a combnyaktörés. Elmaradt a szokásos köhögőroham, amely mindannyiszor fuldoklással végződött, ha ugyan végződött. Ja, és megvoltak a szájában a fogak. Az éles fájdalom döbbentette rá erre a megmagyarázhatatlan tényre, amikor véletlenül összeharapta a nyelvét. Vérző nyelvével végigzongorázott rajtuk: megvolt mind a harminckettő. Csodálkozva bámulta a vizespohárban ázó műfogsort. Hát ez mit keres itt?

Már az eddigi tünetegyüttes is meglepetés volt, de még inkább elcsodálkozott Sárikám, amikor rátekintett a kézfejére. Nem az a homályos folt úszott a szeme elé, amelyet évtizedek óta látott (vagy inkább alig látott) minden reggel ébredés után. 

Egyrészt élesen látta a legapróbb részletet is: az ujjak végén a körmök félholdjait, a kézfejen a pórusokat, a tenyéren a sors- és az életvonalat. Most vette csak észre, hogy ez utóbbi milyen hosszúra nyúlik. Vagyis megjavult a szeme. Olyan éles volt a látása, mint utoljára akkor, amikor az Erzsébet Királyné Szanatóriumban beosztott orvos lett Korányi professzor mellett.

Másrészt azt is most vette észre azzal a megfiatalodott szemével, hogy megváltozott a kézfején a bőr. Valaki az éjjel elvette a régi petyhüdt, sárgás, májfoltosat, és adott helyette rózsásat, feszeset, makulátlant.

De nemcsak a kezén fiatalodott meg a bőr, hanem máshol is, és nemcsak a bőre fiatalodott meg. A Csomor lányok lakásában volt egy nagy falitükör, tőlem alig karnyújtásnyira. Sárikám, aki az éjjel visszakapta sűrű fekete haját a ritkás őszes helyett, abban nézegette magát eleinte hálóingben, aztán meztelenül. Én pedig szemtanúja voltam a különös jelenetnek.

Nemcsak a testét és a mozdulatait láttam, hanem beleláttam a gondolataiba is. Ez a képesség még az 1920-as években ragadt rám, amikor Írókám tulajdonában állva, minden este asztaltáncoltatásban vettem részt.

El volt ragadtatva attól, amit érzékszervei közül kettő, a látás és a tapintás közvetített. Nemcsak nézegette, hanem cirógatta is magát. Ha érteni tetszenek, miről beszélek. Mert nem szeretném részletekbe menően kifejteni. 

Arra gondolt: ez sem rossz, de még jobb lenne, ha ezt másvalaki cselekedné rajta, például egy korban hozzáillő férfi. De hát hány év az ő kora? Tizennyolc? Emlékezett rá, hogy az érettségi vizsgák előtt esténként ugyanígy nézegette magát a tükörben, és ugyanezt a tükörképet látta. Vagy mégis inkább nyolcvanöt?

Arra gondolt: ez a szép fiatal test – és vele általában a fiatalság, a szépség – valaha az ő jogos tulajdona volt. Ismeretlen tettesek megfosztották tőle az évtizedek során, de attól még az övé. Ujjongó elégtétel érzése fogta el, amiért lám csak, visszakapta, amit elvettek tőle. Visszanyerte valódi önmagát.

 

6.

Ebbe a boldogságba hasított bele a rémület. Mert akkor mi van, ha ez a szépség mégsem ő, hanem valaki más? Ő is tudta, hogy ma van Vlagyimir Iljics századik születésnapja. Tegyük fel, hogy ez a csodálatos átváltozás Lenin elvtárs ajándéka volt. Amióta Lenin elvtárs megbuktatta Istent, és a helyébe lépett, mindenre képes. Miért ne tudná visszaadni Csomor Sára fiatalságát?

De ha így van, ha Lenin elvtárs az Isten, és visszaadta Sára fiatalságát, akkor ezért előbb-utóbb fizetni kell. Ha Isten nem kéri meg az árát, akkor megkéri az ördög. Középkori teológusok szerint az ördög semmit sem tud létrehozni, csak meglevő dolgokat eltulajdonítani. Ezt László, a papköltő mondta Sárikának 1969 karácsony vigiliája előtt három nappal, amikor a pannonhalmi bencés apátságból, ahol visszavonultan élt, Budapestre utazott hivatalos ügyeit intézni. Lászlónak szintén bajok voltak a tüdejével, mert igaz ugyan, hogy csak három évet töltött le abból a tízesztendei szigorított börtönbüntetésből, amelyre ítélték „demokratikus államrend elleni gyűlöletkeltésre irányuló folytatólagos felbujtás” miatt, de a márianosztrai fegyházban még jóformán el sem kezdett vért köpni, amikor értésére adták, hogy ez a hely nem szanatórium.

Az ördög még a fiatalságot is csak lopni tudja. Mi van akkor, ha az a személy, akitől az ördög ellopta a fiatalságát, egy szép napon bekopog, és jelentkezik jogos tulajdonáért?

És mi van akkor, ha Lenin elvtárs maga az ördög?

Sárikám, mielőtt a tulajdonába kerültem, elvégzett számos marxista-leninista tudatformáló tanfolyamot, ezért Laci atya imént vázolt gondolataira inkább a húga, Kati lehetett volna fogékony, de Kati a Farkasréti temetőben pihent. Így azt sem kérdezhette meg tőle: milyen ruhát vegyen fel egy nő, akinek tizennyolc éves teste és öregasszonyhoz illő ruhatára van? Kinyitotta a ruhásszekrényt, nézegette a zsávoly, kalikó és barchent holmikat: sötétkék, sötétbarna, sötétszürke szoknyák és kosztümök. Legfőbb feladatuk, hogy melegen tartsák a fázékony, öreg testet. Magas sarkú cipőit rég eladogatta, cúgos cipőben vagy bakancsban járt. 

Magára kapott valamit, amit leginkább illőnek érzett az újdonsült fiatalsághoz – talán egy kékfestő szoknyát és egy rózsaszín csíkos flanellinget –, és magához vette összes pénzét. Nem volt valami nagy összeg, mert hó vége volt, Csomor doktornő pedig, Munka Érdemrend ide vagy oda, nem részesült kiemelt nyugdíjban.

Villamosra ült azzal a szándékkal, hogy valamelyik Rákóczi úti áruházban vesz néhány fiatalos ezt meg azt. Sajnos ez a vakmerő kaland rosszul sült el: megbüntette az ellenőr. Hogy én ezt honnan tudom? Talán bizony elkísértem? 

Nem, kérem szépen, ezt én egy telefonbeszélgetésből tudom, amely a fülem hallatára hangzott el.

Lenin elvtárs századik születésnapján a budapesti járműveken már nem dolgoztak kalauzok. Helyükbe lépett az a kocka alakú, elmés készülék, amellyel az előre megváltott vonaljegyet, a sárgát vagy a kéket, ki kellett lyukasztaniuk azoknak az utastársaknak, akik nem rendelkeztek havibérlettel. Abból is háromféle volt... de nem akarok a dolgok elébe vágni. Elég annyi, hogy ezzel kezdődtek a bajok, a havibérletek többféleségével.

Az előző évben, 1969-ben legalább ötszáz budapesti kalauz vesztette el az állását a járműveken elhelyezett, szögletes lyukasztódobozok miatt. Mégsem kell aggódni értük, mert a közlekedési vállalat nem hagyta magukra őket: egy rövid tanfolyam elvégzése után ellenőr lett belőlük. Ezzel magyarázható, hogy Sárikám különös megfiatalodásának időszakában a fővárosi járatokon valósággal hemzsegtek a kalauzból átvedlett ellenőrök.

Ilyen egyenruhás, karszalagos mitológiai lények karmai közé került Sárika, miután hazafelé indult a Verseny áruházból, ahol fiataloknak ajánlott hóbelevancokat vásárolt, köztük egy trapéz szabású műszálas nadrágkosztümöt és egy fehér garbót. Hárman voltak a kalauzból átvedlett rémek, de lehettek volna tizenhárman is. Gúnyosan kérdezték, látva a fényképes okmányt az áprilisi szelvénnyel: „Elcsórtuk a nagymama bérletét?” 

Sárika meg sem próbálta kimagyarázni magát. Már így is röpködtek az ellenséges megjegyzések a mai fiatalokról, akik jó dolgukban azt sem tudják, hogy mit csináljanak. Kifizette a huszonöt forintos helyszíni bírságot, ezzel viszont hallgatólag elismerte, hogy ellopta a fényképen látható idős asszony bérletét, és ennek birtokában vette igénybe a vállalat szolgáltatását. Súlyosabb, elítélendőbb csalás ez, mintha egyszerűen csak bliccelt volna.

A személyi igazolvány felmutatása csak súlyosbította a helyzetet. Nyilvánvalónak látszott, hogy azt is lopta. Ezzel a lopott közokirattal takarózott! Így próbálta elkerülni a felelősségre vonást! Azt ugyanis senki nem hitte el, amit a fiatal nő makacsul állított: hogy márpedig ő doktor Csomor Sára nyugdíjas tüdőgyógyász.

 

7.

A rendőrök aztán végképp nem hitték el. Számukra két különálló kérdésben sűrűsödött össze az ügy, azaz most már bűnügy.

Ki ez a nő, és honnan került ide?

Hová lett az igazi Csomor Sára, akinek bérletét és igazolványát magához vette?

Mire a rendőrkapitányságról visszavitték helyszíni szemle végett a Csörsz utcába...

Mintha eddig nem mondtam volna, hogy a Csörsz utcában laktunk. Itt volt az a népi rokokó asztalra méretezett kis lakás, ahol sok szép évet töltöttem előbb Csomor Katival, aztán Sárival.

...a Csörsz utcában, ahol állítása szerint előző éjszaka megfiatalodott...

Előrebocsátom, hogy akkor láttam utoljára Sárikát, és a hangját sem hallottam többé.

...addigra ott már jelen volt egy igazságügyi orvosszakértő, egy pszichológus és egy bűnügyi nyomozótiszt. Továbbá jelen voltak az eltűnt Csomor Sára fiai, a hatvanéves Lakatos Viktor és az ötvenkét éves Lakatos Jenő. Ez utóbbi így szólt (és látszott rajta, hogy tetszik neki a csinos gyanúsított): „Nem, ez nem az én anyám.” Az idősebbik Lakatos fiú ezzel szemben így szólt (és látszott rajta, hogy tudni véli, ki a gyilkos): „Nem, ez nem az én anyám.”

Ez a kettős tagadás húzta le a mérleg egyik serpenyőjét. A másikat pedig az a tény, hogy a fiatal nő otthonosan mozgott a lakásban. Minden tárgynak azonnal tudta a helyét. Régi fényképeket vett elő, amelyeken fiatal anyaként látható Csomor Sára, és csakugyan hasonlít a mostani betolakodóra. A mellette látható csokornyakkendős, bajszos férj és az ölében ülő hol egy, hol két fiú egyértelműen bizonyítja, hogy Viktor és Jenő anyja mutatkozik a felvételeken.

A pszichológus kérdéseire talpraesetten válaszolgatott, és olyan behatóan ismerte a család történetét, hogy azzal még a gyanakvó Lakatos fiúk elismerését is kivívta egy-egy pillanatra. Ismerte Hedvig néninek, az apa idősebbik húgának azt a sokaktól bírált szokását, hogy kanállal ette a lekváros nudlit, és emlékezett rá, hogy Célia néni, az apa kisebbik fiatalabbik húga gyűjtötte a kacsaformájú öntvényeket és faragványokat.

Felidézte a két háború közti nagymarosi nyaralásokat, a dunai fürdéseket, a bottal és hálóval kifogott halakat. Aprólékosan leírta a hajóállomás fölötti Cserpovics-villát, ahol minden nyáron szobát és konyhát béreltek, kivéve 1927 nyarát, mert akkor leszakadt a mennyezetről a vakolat, és a födémjavítás miatt Zebegényben találtak megfelelő apartmant.

Hiánytalanul felsorolta egykori lánygimnáziumi osztálytársait, és azt is tudta, melyikükkel mi lett. Ugyanilyen pontosan emlékezett beosztottjaira a Korányiban, de még a sofőröket, a kertészeket és a takarítónőket is tudta. Nem szólva a betegekről, de csak azért nem szólva róluk, mert rájuk titoktartási kötelezettség vonatkozik.

Láttam Sárikám szemén, hogy azt hiszi, meg tudja győzni ellenfeleit. Sőt, mintha már meg is győzte volna őket. Ugyanakkor azt is láttam, hogy nem az ő javára lejt az asztal. Felkészültsége és emlékezőtehetsége csak még gyanúsabbá tette.

Kinek áll érdekében, hogy ilyen részletekbe menően ismerje az eltűnt Csomor Sára életét és rokonságát ez a csaló? Egyáltalán: ez a nő csaló-e, vagy valami rosszabb?

Hová lett az igazi Csomor Sára? Életben van-e még? És ezt a teremtést hogy hívják, mármint valójában? Honnan került ide? Miért hasonlít az öreg orvosnő fiatalkori képeire? Talán van egy eltitkolt vagy eltagadott rokoni szál? És hol képezték ki ezt az ál-Sárát ennyire gondosan? Talán Nyugatról dobták át, hogy kémkedjen, vagy felforgató akciókat készítsen elő?

 

8.

Élettörténetem végéhez érkeztünk. Amitől leginkább tartottam, nem következett be: nem lett belőlem tárgyi bizonyíték, így nem is kerültem a rendőrség hatáskörébe. A Lakatos fivérek tudták, hogy valaha Írókám tulajdonában álltam, sőt, Aladár engem Írókámmal ábrázoló fényképéből is volt egy szignált példányuk, ezért becses csekélységemet felajánlották az irodalmi bútormúzeumnak.

A múzeum, amelynek akkoriban volt pénze a gyűjtemény gyarapítására, szakértői szemle után fel is ajánlott egy elfogadhatónak számító összeget. Gond csupán abból adódott, hogy amíg nem zajlott le a hagyatéki tárgyalás, addig Csomor Sára ingóságai nem voltak elidegeníthetők. A hagyatéki tárgyalást pedig el sem lehetett kezdeni, amíg az orvosszakértő meg nem állapította a halál beálltát. Ez pedig azért volt nehéz feladat, mert Csomor Sára holtteste sohasem került elő. Az ő teste ugyanis élt és virult, de ezt nem vehette tudomásul sem a hatóság, sem a család.

Nem tudom, végül mi lett vele. Megölni remélhetőleg nem ölték meg. Talán még szabadságvesztésre sem ítélték. Nemcsak arra nem volt közvetlen bizonyíték, hogy ő volt a tettes, hanem arra sem, hogy bármiféle bűncselekmény történt. Mindössze annyit állíthatok, hogy Csomor Sárának nem volt helye köztünk többé.

A Lakatos fivérek végül eltűntté nyilvánítási eljárást kezdeményeztek, én pedig már csak arra emlékszem, hogy engem valakik szakszerűen becsomagoltak, és elszállítottak az irodalmi bútormúzeumba.

Itt leírás készült rólam, raktári és leltári számot kaptam (a kettő akkoriban nem volt ugyanaz), és előbb ideiglenes, aztán, Írókám centenáriuma tiszteletére, tartós restaurálásban részesültem. Azóta szép vagyok. És hiteles.

És többé nem történt velem soha semmi.