,,Csak nézzed a tengeri öblöket. Lazít. A vers ráérni jól tud: időtlenül.

Jó hasonlat a gyöngyhalászat is.

A vershez is levegő kell, hogy levegője is legyen majd.

Bízom benne és benned, és várni is nagyon tudok.”

(messengeres biztatás KAF-tól, 2022. január 14-én) 

hol a tüdő, mi széllel szemben szalad szüntelen?

a gyöngyhalászé hol van? várni eszméletlen,

morajló tenger fenekén, milyen?

ahol fojt, nyom, roppan a vizek súlya,

ahol a tüdő hiába, ahol a sűrű elnyeli a sugarat,

ott a horizontból egy kéz nyúl utánad,

mint halásznak hálója, laza csomóin épphogy fennmaradsz.

a mélyből, cipópuha istentenyér, a forró fövenyre kiemel.

gyógyulj, gyermek, állj meg lábon. indulj és boldogulj,

mielőtt feljajdul a tenger felől a viharmadarak raja,

mielőtt szapora szellők hordják szét a vérszagot.

menj, amerre az emberek hangja, a zsivaj, az ének,

ahol a vásár, kocsmák, porond és templomok,

és mondd, hogy a tengerész barátja vagy, Henriké.

megetetnek, akad fedél éjszakára, egy kis tűz, meleg.

várni fognak, bízom benned, bízz te is, menj, siess!

ne hagyjon, monsieur, magamra,

fakó húsom a vadaknak könnyű préda.

hajóm hullám martaléka, vagy sose volt tán, nem tudom.

nem emlékszem már e földre, rettegek,

hogy eltévedek, a dűnék közt elveszek,

ne menjen még, kérem szépen,

jó uram, ne hagyjon itt, s’il vous plaît!

puttonyodból dobd el, ha van hínár, homok,

a fölös teher, mi csak hiába húz, hasztalan,

de ha akad egyetlen igazgyöngy nálad,

tedd el jól, és óvd, akár a két szemed.

habzó fergeteg túlpartján egy város,

pogány arcú árva gyermek,

állok térdig elhagyottan, és senki, aki átvigyen.