(Részletek)

 

Panelházunk tövében hatalmas betűkkel 

a falra festve ez a felirat áll:

HA IDE MERSZ HUGYOZNI,

LEVÁGOM A FASZODAT!

Aztán valamivel arrébb

még egyszer: LEVÁGOM!

Bár még nem hugyoztam oda,

tudom, hogy hibás vagyok.

A faszomat markolom álmomban.

NEM ADOM ODA!

Csak félelemmel nem lesz ebből élet.

A vágóhídra kell menni:

felkarok, alkarok, nyak, hát,

mellek, inak, combok közé.

Hogy ne jöhessek ki többé egyben.

És dolgozni kell, 

izzadni, bírni a napot, az esőt,

és hugyozni, hugyozni, hugyozni.

 

*

 

Akkoriban volt olyan, hogy pedagógusokat ellátó üzlet.

Lehet, hogy most is van, de akkor volt, az biztos,

mert emlékszem, hogy vett az apám,

aki biológia, kémia, földrajz szakos tanár volt,

a pedagógusokat ellátó üzletben

egy műanyagból készült pinát.

Volt csiklója, meg minden, ami kell.

És műanyagból volt.

Egy az egybeni méretben.

Szét lehetett szedni.

És képzeld el, hogy az a sok vén fasz tanár

– én akkor gimnazista lehettem, ők meg olyan

ötvenesek –

körbeállja az asztal közepére tett műanyag pinát,

és nézi. 

„Jé, itt baszunk?” –

suttogják. 

Szét is szedték, össze is rakták.

Volt csiklója, meg minden.

 

*

 

Nagyapám, harmadik Makáry István

(apám a negyedik, bátyám az ötödik),

időskori demenciájából felébredve

utolsó nyarán azt kérdezte egy családi összejövetelen,

hogy mennyibe kerül egy kiló fű.

Bár a kérdés nem illeszkedett a beszélgetésbe,

egy pillanatra újra 

szavai köré rendeződtek gondolataink,

és a már alig kapcsolódó arc

láthatóan felélénkült.

A logikus az lenne, hogy a válaszunkat várta,

de nem válaszoltunk, csak néztük, 

ahogy – öröm vagy szorongás,

bármi jele nélkül –

a szavak árnyéka

fonákjára állítja tekintetét.

Fű? – kérdezte újra,

és végighúzta kezét a kanapén.