– Byron levele KAF-nak –

Mint elveszett palack a tengeren,

hányódik csak, partot sosem érhet,

tajtékos hullámok úgy dobálják,

csapódik neki a néma kőnek,

mulandó idők közé szorulva –

alámerült hegedű a mélyben,

örvénylik sok elfelejtett dallam,

kavarog sok kimondatlan kérdés,

amíg döng a görög föld alattam…

Vigaszt talál-e a pusztulásban

békétlen bolyongó árva lélek?

Örök-e a szabálytalan forma?

Van-e értelme a szenvedésnek,

boncasztal vagy áldozati oltár

hűvösében kiterítve élni,

hogyha Isten úgyis majd bevégzi

minden megkezdett mondatod, szavad,

mielőtt még kinyitnád a szádat?

Szabad-e megadni a halálnak

más helyett, idő előtti jussát?

Ha elért e pár sor mégis, fusd át –

mezőn romló porhüvely szagát a

szél feléd fújja most, füst a szemben;

azon át láthatod, ahogy intett

valaki egy máglya előtt állva,

aztán odadobta mosolyogva

Shelley mellé gyenge szíveinket.