Íme a tartomány

mérhető kiterjedéssel, imbolygó épületekkel,

számum kristályaival a háztetőkön. 

 

Az ígéret városrészei már messziről megfigyelhetők.

Asztalon lágy köles, teve vére.

Kőművesekbe botlik, aki nem vigyáz, 

tégláik közt árulások tejföles keveréke.

 

Az árulás felsejlik éppen,

mint állat nyomában a lucskos ösvény.

A kőművesek fején, fejünkön rókaprém,

lehántott rókamáglya,

mint közös takarót, húztuk le róluk a tartományban.

 

A rókát mi vertük laposra 

úgy, hogy bundája ép maradjon.

 

Aki épít, rombolni kényszerül, 

mondták milliók, százak, ezrek.

A kőművesek morzsálva szendvicseznek.

 

Mi, kőművesek megpihenünk mára.

Védőitalba mártott lábbal hűsölünk

a haladás ponyvái alatt:

ígéret, ködkép, érintetlen termőtalaj,

búzaszem, moslék, tökmagolaj,

egészséges fantáziánk szüleményei.

 

Nyestek gyűlnek a gyertyaláng köré,

foguk lisztbe mártott smaragd.

Tanácstermük kenyérnyi sziklavájat,

de rejtve a tartomány elől.

Van mit megvitatniuk.

Huzat tör be a sziklaüregbe.

Egyikük a szél mozgását figyeli, 

mások a zuzmók növekedését mérik,

de mind ugyanarra gondolnak.

 

A tartomány csendes, őzgerinc zárja körbe,

benne gépek egy elfelejtett korból, 

üzemanyaggal újratöltött tartályok, 

a népszerűség izzó gyertyáival beindított rendszerek.

 

Gyűlnek-gyűlnek a gyertyaláng köré,

úszóhártyáig szopják a csirkelábakat

a nyestek, ismerik az őrület megtisztított városrészeit,

a periferiák nedves útburkolatát,

már nem fészkelnek a motorháztető alá a puha szivacsba,

nem rágják szét a kínai kötegeket.

 

Nyestszag hűl a gyertyacsonk körül.

A számum lángot altat.

Útra keltek a tartomány felé

véget vetni egy olyan kornak,

ami talán el sem jött, amíg a tévedéseinket

nem úgy neveztük, hogy béke és egyetértés.

 

És most, nem tudva érkezésükről,

hátradőlünk az elektromosság mestereivel,

mert mi itt mindent megtettünk,

ami nem lépte túl a kényelem határvonalát, tartományainkat,

hátradőlünk, hogy nevet adhassunk a most születőknek,

és elfelejthessük, hogy voltak lázadó nyestek, 

valahol egy eldugott sziklarésbe szorítva vissza,

akik majd mind délre mennek,

már ahányan szerintünk megmaradtak,

hogy magukhoz próbálják, amit érdemelnek, 

és ne zavarják a nyugodtabb partokat.