[2021. július]
Schein Gábor: Ó, rinocérosz
. Magvető Kiadó,
Budapest, 2021.Láng Zsolt: Mikor dőlt el benned, ha eldőlt, hogy ezt a kötetet „egyben” kell olvasni, eposzi folytonosságában?
Tamás Dénes: Már az elején, azt hiszem. Mert noha számos szöveg (vers?) van a könyvben, amely képes arra, hogy visszatartson értelmeket, ezek pedig kérik az elidőzést, az értelmezést, ugyanakkor számtalan mozzanat, motívum, szál van, ami előre-hátra mutat a szövegek között, megszőve a könyv mélyebb hálózatát, amely az önálló szövegeken túli kérdésekkel, problémákkal kapcsolatosan is elgondolkodtathat bennünket. Érdekes anyagból van megszőve Schein Gábor kötete, egyfajta mixtúra líra, próza, beszélt nyelv, különböző periferiális nyelvhasználat között, miközben ott érzékeltem az egészben egy kristálytiszta agy működését. Azt hiszem, ezzel az elmével utaztam végig a köteten. Többször, természetesen. Te hogyan csatlakoztál rá a könyvre?
LZs: A szememmel. Vagyis elkezdtem olvasni, készen a kalandra. Persze, nem maradtam végig „ártatlan”, egy idő után az, amit te mélyebb hálózatnak nevezel, mint a mágneses sark a parafadugón lebegő tűt, engem is betájolt. A poszthumánnak becézett irányba.
TD: Divatos kifejezés a „poszthumán”. De hogy vitatkozzak veled egy kicsit, szerintem ebben a kötetben nem a „poszthumán” dimenziójának a megnyitása a tét. Ahogy arról sincs szó, hogy a rinocérosz szerepeltetésén keresztül az „állati” volna szóba hozva. Ez a könyv mélységesen humanista, csak éppen már tudja, hogy az, amit klasszikusan emberinek nevezünk, ma már elgondolhatatlan a humánum mása, elfojtott eredete nélkül. És hogy erre egy ilyen egyszerre kulturális (mert az is a rinocérosz), másrészt kultúra alatti képződmény szóhoz juttatása révén tudunk vállalkozni. Én végig az emberiért való aggódást hallottam ki a kötetből, ami több, mint aggódás, mert a kötet a maga módján megszüli a válaszait is.
LZs: Ezzel a szerkezettel, egyfajta metaforikus rekonstrukcióval akarva-akaratlan becsempészi az ideológia fantomját. Úgy éreztem, hogy ami ellen a mélységes humanizmusa felemeli a szavát, az éppenhogy megerősödik, mert nyelvi teret kap. Egyre tágul ez a tér, egyre jobban megszilárdítja uralmát, mármint ez a nyelv, ez a szempont, ez a legenda. Amikor a cigányt (újsághír) vagy a zsidót (Kertész Imre-szöveg) a rinocérosz helyettesíti, akkor az ott születő válasz szerintem nem nyitja meg a horizontunkat, ellenkezőleg, kerítésként lecövekeli.
TD: Ha jól értem, ez a kritikai észrevételed a kötettel szemben. Akkor talán jelezni kellene a kötet koncepcióját is. Szerintem itt arról van szó, hogy a rinocérosz Schein Gábor számára egyfajta vad értelemként szolgál (ez Merleau-Ponty kifejezése), egy, a kultúra peremén létező, a kultúrába teljesen bele nem foglalható értelemként, amely felől kikezdhetők, kimozdíthatók azok az alapvető oppozíciók, amelyre a kultúránk, és kimondhatjuk, az európai kultúránk épül. No mármost, amikor Schein a rinocérosszal helyettesíti azt, ami idegen, ami fenyegető, ami asszimilálhatatlan a kultúránkban, azzal szerintem nem erősít meg semmit, csupán rámutat egyfajta logikára, az elhatárolás, a kizárás logikájára, ami mindig is része volt a kultúránknak. Hogy ezzel nem kerül túl ezen a logikán, az világos, valószínűleg nem is akar, addig, míg ennek a kötetnek inkább az a célja, hogy közelébe vigyen annak, ahol kifordulnak oppozícióink. A rinocérosz árnya rávetül mindenre, aminek gondolhatjuk, érezhetjük magunkat: szerelmünkre, alkotásvágyunkra, a létezés titka iránti kíváncsiságunkra. Elrinocéroszosodik a világ. Ugyanakkor a rinocérosz mégsem egy üres jelölő, mint ahogy az „édesapánk” kifejezés Esterházy Harmonia caelestis című regényében. De akkor mi is az?
LZs: Esterházynál a szöveg történetisége árnyként vetül rá minden születő ideológiára, a mulandóságot oltja belé. Itt az elején azt a szót használtam, hogy eposzi, de inkább áleposzi formáról van szó Scheinnál. A történet nagyon erős igazolás, ugyanakkor bomló anyagként semmit nem hagy megmerevedni. Itt a történetiség bizonytalansága helyett kijelentéseket kapok. De mi is az a rinocérosz szerinted?
TD: Érteni vélem, amit mondasz. És valóban sok a szentenciaszerű kijelentés a szövegben, amikor a könyv mindennek fölötti gondolati jellegére tettem utalást, ez is beletartozott ebbe. A kérdés pedig az, hogy a könyv szerteágazó, indázó, a szövegregisztereket szabadon váltogató jellege tudja-e feledtetni velünk a számos kijelentő módot. Ezen a ponton valószínűleg az engedékenységnek különböző fokozatai lehetségesek. Ki, mire érzékeny. S hogy mi a rinocérosz? Ha meg akarnám úszni a kérdést, akkor Heideggert és Derridát követve azt mondhatnám, egy olyan entitás, ami pont a „mi az?” típusú kérdéseinket függeszti fel. Ugyanis nem mítosz, nem eredet, hisz maga is egy mítoszon élősködik, Európa teremtődésének a mítoszán: „Europét, a szidóni szüzet egy rozmaringillatú, fehér rinocérosz rabolta el” – ezzel a mondattal kezdődik az „áleposz”. A rinocérosz innen nézve Európa árnya, néma tartománya, tudván azt, hogy Európa egy metafora arra, akik vagyunk. Nem hallgathatom el, tetszett, hogy Schein Gábor egy ilyen bumfordi, kellemetlen lényre bízta az eredet kutatását, igazán üdítő gondolat ott, ahol az eredet ösvényén csodaszarvasok sétálgatnak. De még olvasnám a te gondolataidat is a könyvről.
LZs: Egyszer sok évvel ezelőtt, amikor a nagy gyerekeim még kicsik voltak, meglátogattuk a pesti állatkertet. Mielőtt kijöttünk volna, útba ejtettük a szuvenírboltot. A lányomnak vettünk egy plüsslovat, a fiam bizonytalankodott, nem kért semmit. Aztán, már kint, az állatkert előtt sopánkodni kezdett, mégis szeretne egy orrszarvút. Visszafordultunk, de a bejáratnál megállítottak a jegykezelők. Azt mondtam nekik, hogy csak egy pillanatra akarunk bemenni, mert a fiam szeretne egy orrszarvút, és én megvenném neki. Attól az ábrázattól, ami kiült az arcukra, én azóta imádom az orrszarvút, mindenféle formában. Ezt a könyvet is jókedvűen olvastam. Működik, igen. De ha odáig jutok, hogy megkérdezzem, mi rejlik az entitások mögött, problémásnak érzem. A kötet végi nagy orrú költő, Ovidius még nem szabad.
TD: „Fogd, jobbat úgyse lelsz…” – végződik a kötet utolsó verse. S lehet, ezzel kell beérnünk. Az állatkertek kapuinál őrködő lényeknek szegezett kényelmetlen kérdéseinkkel. Szerintem füleljünk oda a rinocérosz trappolásának zajára, ahogy átvág mindenen, ami emberi. Ezt az egészséges zajt én mindenképpen kihallom a kötetből.
