Nem lehet megtapintani, végigsimítani az anyagát.

Nem tudsz fölé hajolni, fülébe akasztani az ujjad,

meglóbálni, érezni a súlyt. A szemnek kell betelni

vele, körbe kell járni, mintha domború hullámvonalak 

mentén lépkednél. Szédüljön bele a fej! Kanyargó

patakban apró kavicsok. Egymásra tolulnak,

tülekednek, a rámenősebb kiszorítja a másikat.

Egyenletesen bodorított hajfürt, benne gyöngyök

végestelen-végig. Kígyóhát, sok-sok domborulattal.

Alatta szabályosan ívelő ösvény. Ágyás, a vékony 

földréteg alatt sűrűre vetett, apró magocskák.

A váza hasa alatt a föld mélye nyílik: újabb kígyók,

újabb kavicsok. A hason forró a part, égetnek a kövek,

alább egyre hidegebb, fogynak a pöttyök, csupa

zúzódás, csupa törmelék. A váza alulról is, felülről is

fülel. A fülek mellett ferdén fésült frufru: csigák

egymásra rakva. Húzd csak ki az alsót gondolatban:

csörögve potyognak a tenyeredbe.