Káromkodásaimból járdát 

építek feléd, Uram.

Általában a sarkamra lépek először, 

itt a legvastagabb a bőröm, 

mégis ez a gyenge pontom. 

Megsebzem magam a lépteimmel.

Ha haladok, akkor érzem igazán, 

hogy megáll bennem a lélek. 

Nem ő romlik belém, hanem én, 

– mint a hús a csontra – 

egész testemmel rohadok rá a lelkemre. 

Egy helyben maradtam,

és megmozdult bennem a hallgatás, 

majd kimondtam valamit, 

amiből nem született imádság.

Mert nem nőtt izom a szavaimra.