Hat éve megállt az óra, negyed tizenkettő,

anyám a fotelben horkol, két csukott ajtón 

át is hallatszik. Hideg vízben ruhát mosó,

forró vízben éttermi tányérokat súroló ujjai 

megrándulnak, mint egy varjú szárnyizmai.

Beteg. A szíve, a feje, a mellkasa, a térde,

a gyomra, az ízületei, a nyaka, a tüdője.

Mindig beteg valamije, gubbaszt mellkasán

egybegyúrva minden dédelgetett ellenségképe:

apám, mindenki, aki nem gyűlöli apámat, 

mindenki, aki szerint apám jobb festő.

Hízott harag, görnyedt kobold. Felnevelte, 

nem engedte szabadon, amikor rázárult 

a szántásszürke magány a faluszéli házban.

Amikor csak gyerekkori emlékeibe és

gyűjtögetett sérelmeibe tudott kapaszkodni. 

Fognom kellett volna gyulladt kezét, 

ne tapogatózzon a szörny mancsai után, 

de rettegtem. Rettegtem visszajárni a 

széthulló ház nyirkos falai közé, 

beszélni hozzá, szemébe nézni, gesztusaitól

rettegtem, hogy visszaránt.

Foghattam volna, de kapaszkodnom kell 

két kézzel, különben lezuhanok valamelyik 

gödörbe, anyám dohosodó házába, ami

félig apámé, vagy apám megbánással teli 

albérletébe, ahol csendesedő nárcizmusa parázslik

az ecsetek végén, én rettegek, borzasztóan.

Talán megbocsáthatatlan a távolodásom,

de én is a széthullás felé menetelek.

Mi vagyunk a külön gödrök családja,

egyedül kapaszkodunk egy-egy feneketlen

verem falából kikanyarodó gyökérbe.

Ahogy megbarátkozom a mélységgel,

úgy járok többet anyámhoz.

Mindig addig veszekszem vele,

hogy fulladni kezd, és mellkasa elnehezül,

csak nekem meséli be, vagy magának is,

vagy igazán fullad, mindegy.

Ha észreveszi, hogy én is a mellkasán

gubbasztok ilyenkor, hagy elmenni.

Leszállok mellkasáról, egyszerre könnyű lesz, 

és felemelkedik, 

apám visszaköltözhet a házba, 

és felemelkedik, így képzelem, 

felemelkednek a sárbarna égbe, nézem őket,

kidagadt nyakkal, fejjel lefelé lógva,

gyökér ropog, nincs tanulság.