II.

Lárma kell nekem! Tánc, zene, lihegő ritmusok tobzódó zaja.

Bor kell nekem, csók tűz! Minden, mi ujongva sikolt.

Minden: mi feltépi bennem a részeg gyönyört

Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.

Kacaj kell nekem, száz csengőn csengő, minden: mi néma

Szivekbe hasit. Minden: mi forrongva forr és szűk medréből

Szilajon kicsap. Ami elönti bennem a rémült csendet

És felgyújtja ijedt könnyeimet.

Mert minden csend halál.

Minden megállás halál.

Ó minden béke halál.

Ezererejü élet él bennem és minden erővel élni akar.

Sok duzzadt magvu percet akar harapni,

Sok fényt akar inni s merész bokákkal

Táncolni omló aranyban.

De üres a Perc s penészes torka csüggedt elmúlást lehel.

Óh fél bennem az élet, ostoba ijedt kis gyerek.

S mint kisgyerek, folyton csak kérdez: miért? jaj miért?

Halált kérdez, hallgatást kérdez, hallgatás rémületét.

Hej!! Üvöltő lárma! tántorgó lábak torz üteme:

Tapossatok dühhel bele a csendbe

S fojtsatok meg minden kérdezőt.

XIII.

Óh jaj! már reggel van megint. Meztelen

idegeimről foszlik az édes éjjeli kábulat – jön

a hideg nap, s feltépi álmos pilláim

sebét. Fájó tagjaim kihúzva

magányosságom zsongó fürdőjéből

kilépek: vonszol az emberi nyáj. Elém

jönnek gyulladt szivük nyálkás mosolyával

s úgy ülnek esti bánatom bársonyára mint

undok csigák: szavuk és csókjuk

szennyes nyomokkal kígyózik utánam.

Förtelem ketrece élet! mint

skatulyába zárt féreg, céltalan

köröket futva úgy próbálok menekülni

belőled! – egy cseppnyi szeretet üde

harmatát rejtegetve szennyed elől.

Óh boldog férgek! Isten alázatos és

szent férgei! Ti békén rágcsáltok a közös

hullán! – de bennünk a Sátán mérge

bomlik. S felrothadunk a

magas Istenig!