EsszéLátó – 2010. május

„A jó barátságok majdnem mindig azon alapulnak, hogy a barátok bizonyos dolgokról nem beszélnek egymásnak. (...) Vannak-e egyáltalán olyan emberek a világon, akik nem sértődnek meg halálosan, ha rájönnek, hogy barátaik mindent tudnak róluk?” – F. Nietzsche

1883. február 13-án meghalt Richard Wagner. Nietzsche első szavai – igaz, levélben – ezek voltak: „Wagnernél teljesebb embert nem ismertem.” Naivitásig hiú módján azt hitte, ő „ölte meg Wagnert”. Mert mint mondta, Wagner olyan ember, „aki szavakkal megölhető”. Megneszelte, hogy Wagner a halála előtti napokban a Vidám tudománynak a rá nézve nem túl hízelgő részeit olvasgatta és úgy vélte, talán az e szavakon érzett felindulás idézte elő halálát. Nem. Ha Wagner halálának konkrét oka volt, amelytől krónikus szívbaja akutba csapott át, akkor az egészen másutt keresendő. Mert ez az ok egy Carrie Pringle nevű fiatal angol énekesnő varázslatos csípőmozgásában rejlik. Ő énekelte a Parsifalban az egyik virág-lányt még 1882 nyarán, az ősbemutatón és a mester már a próbákon is megkülönböztetett figyelmet szentelt személyének. Azóta e művésznő nevének puszta említésére is Cosimát az agyvérzés kerülgette. Mint sokkal fiatalabb feleség, gyakorta megtagadta Wagnertől a... hogyan is fejezzük ki..., az övön aluli házastársi szolgáltatásokat. Zsarolta ezzel, valósággal terrorizálta a férfit, aki tartott tőle. Cosima kitiltotta Carrie-t a Wagner-házból, és amikor 1883. február elején a fiatal énekesnő levélben jelentkezett Velencében Wagneréknél, látogatási szándékkal, a házasfelek – ezt egyik lányuktól tudjuk – iszonyatosan összevesztek, mivel Cosima szigorúan tartotta magát a virág-lányra vonatkozó persona non grata tilalmához. Másnap, 13-án meghalt Wagner; íróasztalán egyetlen levelet találtak: Carrie Pringle kisasszonyét, valamint Wagner akkoriban megkezdett, befejezetlen tanulmányát: Nőies elemek az emberi lényben címmel. Cosima hálából elintézte a fiatal művésznőnek, hogy – legalábbis ameddig a keze elért, az pedig német nyelvterületen messzire, szinte mindenhová elért – soha egyetlen Wagner-operában ne énekelhessen.
Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint Wagner és Nietzsche kapcsolatában, a viszony egészét tekintve, a szakítás volt a legfontosabb.
A kölcsönös elhidegülés folyamatáról már ejtettünk szót (A Nietzsche kontra Wagner című esszében. Látó, 2001. október. - A szerk.), most a végérvényes szakítás három szakaszát vázolnám föl.
1876-ban kezdődött a bayreuthi Wagner-operaszínház fölavatásán, vagyis Nietzsché­nek erre az alkalomra írt művével, a Richard Wagner Bayreuthban-nal. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis ez az írás nem ünnepi dicshimnusz a mennybe igyekvő mesterhez, hanem éppen ellenkezőleg: Nietzsche itt már megsemmisítő leszámolást készít elő, cikornyás dicséretekkel körítve, cifrázva értekezését. Különösen a Cosima által tömjénezett Wagnert s a körülötte csoportosuló bálványimádók hadát célozta meg kritikája, akiket a mester – remélhetőleg és valószínűleg – mélyen megvetett. A hajdani tanítvány céltáblája tehát a Cosima típusú wagneri bálványimádás. Wagner még barátságuk viszonylagosan felhőtlen korszakában odaadta Nietzschének akkor még csak levonatban létező Önéletrajzát, amelynek olvastán a filozófus sokszor azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Az egész írásra rányomta bélyegét Cosima már-már szánalmas nagyzási hóbortja. Nietzsche az ő Wagnerét, az egykori barátot dicsérte, míg a sűrűn gomolygó fellegek ködös magasába emelkedő bayreuthi félisten ellen merényletet készített elő. Amit Cosima a maga képmutató módján mindenáron elrejtett volna a világ elől, azt Nietzsche nyíltan a körülrajongott géniusz szemébe mondta. Mert az emlékiratok korrektoránál senki sem tudta jobban, hogy a kultusz tárgyának élete bővelkedik komikus, sőt groteszk részletekben. És Nietzsche azt is tudta, hogy Wagner ezt tudja. Wagnerre, akinél a német császár is előszobázott, minden bizonnyal nyomasztóan hatott a tudat, hogy hajdani első számú tanítványa, aki nemrégiben olyannyira megváltozott, róla „mindent” tud.
Nietzsche megtámadta Wagner személyében a Cosima-féle nevetséges és szánalmas fennhéjázást, bírálta az erőszakos és lármás, a mennyek országának magasába törekvő Wagnert, szertelen, zsarnoki vágyát, hogy mindenen átgázolt, ami útjában állt. Nietzschének ezen írása szerint a mester dilettánsnak született és mindenben pompára és – politikailag, valamint személyi kapcsolataiban egyaránt – hatalomra vágyó telhetetlen zsarnokoskodásának rabja. Emellett féltékenyen és gyanakodva tekint mindenre, ami sikeres. Az összefüggések ilyetén megítélése egyáltalán nem illett Cosima művész-istenéhez, aki Bayreuthban a világ hódolatát fogadja.
És egyébként is: mint már említettük, a filozófus ebben az írásában azt a meg­győződését fejtette ki, hogy a mester afféle régi vágású, roskatag, ásatag öregúr, és egyáltalán „nem a jövő látnoka, akinek látszani szeretne, hanem a múlt értelmező­je és dicsőítője.” Nem az eljövendő Birodalom mágusa, hanem csak amolyan kissé együgyű, élemedett mesemondó. Ekképp Nietzsche Wagnerék szemében nem csupán árulónak minősült, hanem halálos ellenségnek is, aki az egész wagneri rendszert megrendítette.
A szakítás második fázisa Sorrentóban következett be, ahol – mint mondják – Wagner Bayreuthot, Nietzsche pedig a bayreuthi Wagnert pihente ki. A filozófust új barátja, Paul Rée is elkísérte, hogy meghitt bensőségességben töltsék a dél-olasz, tengerparti vénasszonyok nyarát. Cosima éles szeme mindjárt fölmérte az új viszonyokat, és így írt barátnőjének, von Schleinitz grófnőnek: „Fölbukkant itt Izrael is, bizonyos dr. Rée személyében, akin látszólag Nietzsche teljesen uralkodik, ám aki valójában mindig túljár Nietzsche eszén. Szóval afféle Júdea és Ger­má­nia kapcsolat ez kicsiben.” Majd így folytatja: „Nietzsche e zsidó miatt lett hűtlen Schopenhauerhez és Wagnerhez.” Az asszony ösztönösen érezte, hogy „itt a Gonosz diadalmaskodott.”
Wagner Réet egyszerűen levegőnek nézte. Nietzschét viszont 1876. november 2-án, utolsó sétájukon, komoly hangon figyelmeztette, hogy mint evangélikus lelkész fiának tudnia kellene, kivel barátkozik, majd élénk színekkel ecsetelte azt a magasztos lelkiállapotot, amelyet őbenne az Úrvacsora vétele idéz elő. Nietzsche számára ez a gyönyörű őszi tengerparti séta pecsételte meg a szakítást. Wagnert szintén a „búcsú hangulata” töltötte el. Örökre elváltak. Legalábbis Nietzsche hú­ga, Elisabeth tanúsága szerint.
De ha nem is látták egymást többé, azért hallottak még egymásról.
Nietzsche 1876, a bayreuthi Wagner-operaház ünnepélyes megnyitása óta szentül meg volt győződve róla, hogy Wagnernak ezen a kerek világon rajta kívül nincs ellensége. Nem is járt nagyon messze az igazságtól. A mester valóban tett lépéseket a hitehagyott tanítvány likvidálására. Ám Nietzsche csak a mester halála után, 1883-ban merte először rebesgetni, hogy őt Wagner „halálosan megsértette”.
Halálosan megsérteni pedig csak azt lehet, akinek valami komoly titka van.
Nietzsche Wagner halála után megírta egyik kebelbarátjának és titkárának, Köselitznek, hogy a zenedrámák költője „gazdag volt gonosz ötletekben. De mit szól ahhoz, hogy leveleket váltott (ráadásul az orvosommal), meggyőződésének adva hangot, hogy megváltozott gondolkodásmódom természetellenes kicsapongás következménye, a pederasztiára utalva”.
Ez már megfelel a „halálos sértés” tényálladékának. A pederasztiának (akkoriban így hívták a homoszexualitást) már a gyanúja is szétzúzta a polgári létet, és amennyiben bizonyítást nyert, börtönnel büntették, ha az elítélt nem menekült az öngyilkosságba, amelyre számos példa idézhető.
Minderről Nietzsche valószínűleg 1878 áprilisában értesült, amikor orvosát, dr. Otto Eisert fölkereste frankfurti rendelőjében. A lelkes wagneriánus, a Frankfurti Wagner Egylet megalapítója az orvosi titoktartással mit sem törődve, megmutatta neki Wagner levelét.
Nietzsche dührohamot kapott és méltán. Wagner a háta mögött már „elintézte” orvosával, hogy ő, a filozófus, pederaszta. Ez a vélelem, az orvosi szakvéleménnyel megerősítve, már a vádirat érvényére emelkedett. Ezek után már gyerekjáték lett volna hamis tanúkat szerezni egy Nietzsche elleni bűnperhez. Az orvos e levelet el is juttatta a bayreuthi Wagner-művek ügyvezető igazgatójához, Hans von Wolzogenhez, ekképp Wagner álláspontja már nyílt titoknak minősült.
Nietzsche e levelet nem csupán az ártó szándék, hanem a képmutatás mesterművének is minősítette, mivel Wagner, a mesteri levélíró, a virtuóz rágalmat az atyai aggodalom köntösében léptette színre. Egyéb ifjakat is említett a levélben, akiket ugyancsak e bűnös szenvedély vitt a végromlásba (személyes ellenségeit), és hangsúlyozta, őt csak a jámbor szándék vezérli, nehogy tanítványa is e sorsra jusson.
Nietzschével le kellett számolni, mert áruló lett a wagneri megítélésben. A wagneri tanulságokat, az egész fegyvertárat átvitte az ellenfélhez, dr. Rée-hez. Az ellenséghez. Ezek után jól tette volna, ha minél kevesebbet mutatkozik német nyelvterületen. Cosima szerint Nietzsche „spionként lopakodott be a bizalmunkba”, és miután megkapta, amit akart, „zsidóbérencnek” állt. A barát ellenségként leple­ződött le, aki el akarta rabolni az örökséget.
Wagner még 1878-ban, az Emberi - túlságosan is emberi olvastán így nyilatkozott Nietzschéről: „Ennek a rossz embernek mindene mástól van, még a fegyverek is, amelyeket ellenem fordít. Hallatlan, hogy ilyen perverz, ennyire ravasz és romlott legyen valaki!”
Halála előtt néhány nappal pedig a Vidám tudományt olvasgatta, s nyomban föl is hangzottak az ellenségre vonatkozó klasszikus jelzői: „Mindent, ami csak ér va­lamit, [Nietzsche] Schopenhauertől lopott, ellenszenves az egész ember. Elég csak egyetlen pillantást vetni a fényképére, máris látjuk, hogy gigerli – abszolút jelentéktelen alak, idegen a vére is, amelyet belé öntöttek.”
A vért emlegette, mert Németország jövőjéről volt szó, az örökségről, amelyet a perverz Nietzsche a wagneri kultúrjavakból ragadott el, hogy ellencsapást hajtson végre. Wagner, aki Nietzschében szimatolta legnagyobb ellenségét, nem halt meg, tovább élt. Nietzschében. Az álmaiban, a vágyaiban, a gondolataiban, az írásaiban, még a gyűlöletében is, Wagner szabályozta indulatainak hőfokát.
Mondják, amikor már elborult elmével tengődött élőhalottként, és a „Wagner” nevet hallotta, alig érthetően mindig ezt motyogta: „őt nagyon szerettem.”
Wagner és Nietzsche viszálya – amelynek tanulságait távolról sem vontuk le – nem magánügy. Nem is csak német ügy. Az európai utókor közügye, korszerűtlen vizsgálódásunk tárgya.