AZ ELÁTKOZOTT ERDŐ

Miért irgalmatlan? Ez a kérdés

jár fejemben, míg az ösvényen

rángatja kutyáját. A feje ázik az

esőben, az állat meg csak áll

riadtan, és képén megjelenik az 

undor, mikor mellkasát simítom,

hogy végre megnyugodjon. Nem

szeretsz te senkit – ezt kellene 

mondjam, hogy a csöndnek véget 

vessek, és összeverekedjünk az 

elázott erdőben. Képzeletben

megragadom a vállát – kőkemény, 

akár egy szobor –, s már lendül, 

hogy ellökjön. A kutyát sajnálom.

Gazdájára nézek, s csak szótlanul

toporgunk a nyirkos avaron.

ISZALAG

Az idő elkorcsosulása

a kertben: mindent 

benőttek a fák, és el-

torlaszolták a kijáratokat.

Ha szóvá teszem, a ház

előtt kiabálsz velem. Véres

szemeidben mások dühe

tombol; karodba kapaszkodom,

mely összetört nemegyszer

a gyerekkor csínjaiért.

És most a füled zúg.

Visszhangzik benn az indulat,

a poklok fújtatói sivítják

indulóikat. Ördögök csalogatnak.

Követed őket ösvényeiken, izzó

lapockáik nyomában ügetve.

Én vagyok útban. Magvad,

gyűlölt lelkiismereted.

A megsavanyult élet utolsó

cseppje párolog a földön.

Kevés vagyok, és egyszerre 

sok a vadonodnak. Iszalag

kúszik fel a fákra, s leveti

magát a magasból. Ott

himbálódzom a végén.

Vágj le belőle egy darabot,

és nyújtsd át az ördögöknek,

add át vele üdvözletemet.