Felfénylik a sejt, s tilakká érik lassan az 

ében elefánt homlokán, majd osztódik ketté, 

buggyannak el egymástól az ikrek, s míg 

egyre duzzad az űr közöttük, betörnek a térbe, 

felégetik a fekete baldachint és a kormos szőnyeget, 

madarakat, denevéreket, gyíkokat vakítanak el, 

cikázó rovarok, csigák, hűségek és árulások, 

hódítások és behódolások loccsannak szét rajtuk, 

s elnyelnek mindent, mire elnyerik teljességüket, 

nyalábjuk a visszapillantónkba döf, szilánkjaik 

tükrünkből szóródnak ránk, bevilágítják az 

utasterünket, pedig olyan jó volt nem látni téged,

s hogy te sem láttál engem, hogy magamra maradtam, 

de most rám nézel, és rajtakapsz, csak hunyorgunk, 

zavar a néma világosság, majd hirtelen elhal a fény, 

– s kint elsuhan mellettünk a kocsi a belső sávban.