‘reggelt – mondtad, bennem a félsz,

hogy merényletre készülsz,

te is rettegsz, hogy más feszít meg,

nem marad időd robbantani.

Alattomosan belém loptad magad,

halottak végtelen napjait várom,

hátha ellopnak, mint a virágcsokrokat.

Itt feszeng, toporog a csütörtök reggel,

az út mindenkié. Jól kitapostad.

Áramszünet van, világít a mécses,

torzók, végtagok sokezer kereszten,

s a varjak, akik csipegetnek a dögből.

Egyszerű, jellegtelen anyag – megkereslek,

ahogy szoktam – a gesztenyefák között.

Üres udvaromban se pad, se asztal,

gyerekek élnek itt és állatok,

a gyerekekből légtornászok lesznek,

megpördülnek és felszállnak az égbe,

újak jönnek, kitanulják a szakmát,

aztán ők is elhagynak rendre mind,

csak a barmok maradnak – s a farkasok.

Nem pénzel senki, hát gazdag vagyok.

Gazdag és trehány. Elszalasztottalak,

lekéstem rólad, félek és féltelek,

nehogy markodra égjen a gyutacs,

nehogy rád robbanjon a házam,

nehogy az üres udvaromból

röppenj fel és kapaszkodj megint az égbe.