Csendesen. Néha szótlan.

Néha csak ülünk egy padon,

egy asztal mellett, 

vagy a fűben félkézre támaszkodva,

és bámuljuk az aranyesőt

vagy azt a bokrot,

ami még arra emlékeztet, 

amikor virágzott.

Figyeljük, hogyan fordulnak át a színek,

az élénksárga mustárrá, mosott barnává,

halottá, mint a száraz ág.

Máskor a cinegéket nézzük,

csivitelve ugrálnak az öreg gyertyán ágai között.

A mókust, ahogy bújócskázik.

Tudod, hogy ez nem egyenlő a feladással, ugye?

Mondom, és kérdem, bár mondanom sem kellene.

De mi mindig azt mondjuk egymásnak,

amit már tudunk.

Mi mást mondhatnánk?

Így képzelem a szerelmet 

az élet késői teraszán.