(Triptichon Kovács András Ferenc emlékére)
MÁSSZÁK CSAK HELIKONT
Másszák csak Helikont Phoebus utászai!
Hervadt, szürke babért hordjon a seggnyaló!
Minden gyáva poémát lihegő farok
tengődjön libidótlanul!
Nem baj, hogyha kicsit több a koleszterin,
nem baj, hogyha netán nem vagy elég menő,
trónnál jobb a szerény sámli egy élveteg
antikvárium árnyain.
Olcsón kapsz, ha akarsz, kínai pamlagot!
Műmárványpalotát! Durva darócokat!
Dámát ambróziás mellpatyolattal is
fölszedsz könnyen a webchaten.
Zsíros lelki kukák, földre boruljatok,
szent lett már a szemét, hódolatért eseng!
Intim torna a vers, s fölken akárkit egy
versíró-szeminárium!
Mégsem nyűhet idő pásztori jó kedélyt!
Nem pusztulhat a nyáj, s telhet a rocska is.
Tágabb volt ez a rét, és tejelőbb a nyáj,
míg antik furulyád zenélt!
VERS A SZÉPSÉGRŐL
Egy áramvonalas test kiterítve is
méltán harmonikus és mutatós lehet.
Patkány rágja ki bár, s fogyjon a húsa el:
még csontváza is impozáns!
Minden méretarányt rendszerező erő!
Minden tiszteletet semmibe venni kész
romlás! Lásd be, te is élvezel ennyi bájt!
Szépnek szép a hiánya is.
Múlékony tünemény, mondod, az ép-levés.
Romlik, pusztul a test és ideátlanul.
Tűnődésbe darált csönd a kevély beszéd,
s kényszerpálya a széptevés.
Emlékkép-logikán hízik a közhely is.
Jobban fáj a szobor csonka magánya, mint
felsajdulva a test kínja, ha rémes is,
mert nem sorsa a pusztulás.
Nincsen teste, csupán játssza a létezést,
formát nyert, de csak egy változatot kapott,
bár átérzi, ahogy egy ideál mögött
tömbként fáj a pucér anyag.
PORLÓ
Porló, torz kötegek, sok teleírt papír.
Vérzőszív-dalok, únt lelki redőzetek.
Komplex szakmaiság, némi didaxis is,
s mind-mind-mind kidobásra vár.
Dúlt könyvtár ez a nyár, melybe a szél befúj.
Hajlott polc tetején sárga darázstetem.
Nyákos könyvlapokon tétova lábnyomok,
bársonypázsit a zöld penész.
Könyvtár vagy magad is: jókora állomány!
Jegyzék és katalógus, kusza cédulák.
Rosszul rendszerezett, régi papírköteg:
olvas, forgat a kerge szél.