Ha elpuhul a dúr, a moll,

s két hang között meghajol

a borzas, fortissimo idő,

fehér szirmával kinő

hangok közül a holdvilág

– színfoltnyi szimfóniád.

A tiszta köz, a szeptimek,

tekinteted ki menti meg,

rettegésed ki érzi át,

hogy elnémul szinesztéziád,

ha felsikít egy csorba kvint?

Újra hangolhatod megint,

a kezdőhang késő barokk.

Tűz kell ide, vasmarok.

Poklokig hallatszik át

az elburjánzó klasszikád.

De kié lesz az összhangzat,

ha partitúrád fölszaggat?

Vészsikoly ez, riadó,

ujjaidról hullik a hó,

jeges hangod rianó,

szilánkos fortepiano.

De írod, amíg írhatod,

s a nyolcadokból felragyog,

mint egy lassú moll akkord,

arcod: a gyűrött telehold.