Ha kiharapom az éjszakából a sötétet,

a Nap kel fel, 

vagy a Hold lesz fényesebb?

Ha lenyelem az árnyékodat,

eltűnik a tested?

Mivel járok jobban,

ha engem takarsz ki belülről,

vagy ha a világot állod el előlem?

Rám írtad magad, aztán megijedtél.

Azt hitted, tükör vagyok,

pedig csak egy szakadt fényképet aggattál rám:

kiskori arcképeddel borítottál be.

Még csak rám sem erőltetted.

Egyszerűen csak megjelent,

mint egy nyálkás függöny, 

amiből lehetetlen kigabalyodni. 

Minden pillantásoddal

egyre vastagabb lett az átok,

hiába köpködtem, sikoltoztam,

nyáladzottam és világítottam alatta.

Talán azt vártad, 

hogy kigyulladjak és elégessem.

Hogy elégesselek vele téged is. 

Nem megy. 

Víz vagyok, elmoslak, 

átitatlak, kioltalak.

A függöny marad. 

Egyre nyákosabb.

Bújj be alá!

Féljünk együtt az átkaidtól.

*

Egyedül hagysz a rontással.

Ők én vagyok már, 

mondogatod, nézel engem,

nézed azt a másikat magadban,

nézed a tükröt előtted,

a gyerekkori fényképeket az asztalon.

Én ők vagyok már, 

mantrázod, 

kisfiú szörnyeteggé változtatsz,

bebújsz az ágy alá.

Nem beszélsz, 

csak fohászkodsz, 

hátha kitakarodom a szobából,

és valaki mást falok fel. 

*

Álmodban mindenki te vagy.

A versemben mindenki én vagyok.

Ez a te álmod.

Én írom. 

Te az én kiskori képemet viseled.

Szörnyetegek vagyunk mindketten.

Kiharapom az árnyékod az ágy alól.

Kiharapod az árnyékom a sarokból.