Első emlékem, hogy egyedül játszok a poros Garat úton, és amikor felnézek, ott áll velem szemben Bitang. Bitang a bács juhászkutyája volt, és gyakran szökött be a faluba. Az emberek féltek tőle, azt mondták, ha feltűnik a Garat úton, balszerencse jár a nyomában, és gonosz szellem van a szemében. Akkor még nem tudtam, hogy félni kell tőle, eldobtam neki a pálcikámat, amivel a porba rajzoltam. A kutya vissza-visszahozta, míg egyszer csak nem láttam már felém loholni. Úgy tűnt el, ahogy megjelent.

A Garat út a falu északi felén futott, úgy szakadt ki a főútból, mint a szőlővessző, amiből parittyát faragtam, mint az Y betű, amit sosem tudtam elég szépen leírni az iskolában. A házunk a parittya közepén állt, és sokáig nem is tudtam, hogy voltaképp a Főúton vagy a Garat úton lakom. A Főúton sokan laktak, nálam néhány évvel fiatalabb gyerekek, és sok állat. A Garat úton három ház volt csak, mindháromban öregasszonyok, akik nem szerették a gyerekeket, és azt hittem valamennyiről, hogy gonosz boszorkány.

A három ház mellett nevenincs patak, habzott a vize, mint egy veszett állat szája. Azt mondták az öregek, közel ne menjek! Én nemcsak közel mentem, de bele is gázoltam. Amikor szelídebb volt, végigsétáltam medrének kövein az aszfaltútig, oda, ahol a víz az út alatt is átfutott, és bebújtam a hídgyűrűbe. Ott vártam, hogy feltámadjon a haragja, miközben a fejem felett elhajtott kétszer a kollektív gazdaság autója.

A Főúton lakó gyermekek nem szerették a vizet, szüleik nem engedték, hogy a Garat út felé menjenek. Pedig a Garat út a tanyáig ért, ott jöttek le szombatonként a juhok a báccsal, ott jöttek be a faluba a más nyelven beszélő gázasok, és ott játszott velem Bitang is, a juhászkutya.

A Garat út egyik felén a patak, másik felén az erdőm: kis mogyorófák, sűrű bozót, ami nekem akkorának tűnt, hogy valahányszor bementem, azt hittem, többé sosem találom meg a kiutat. Innen beláttam az emberek kertjébe, láttam, hogy kinél, mikor és mi terem. Néha átszaladtam egy-egy fekete szántáson, és amikor visszatértem a Garat útra, azt kiáltottam: átszöktem a határon, átszöktem a határon!

Az öregasszonyok mindig leselkedtek, azt mondták, egyszer móresre tanít még az élet, úgy járok, mint a sosem ismert bátyám, akit a Garat úton harapott meg egy juhászkutya. Ha ők nem ütik agyon a botjukkal, odalett volna. Úgy járok, mint a Kecskés János leánya, akit a Garat úton fogtak meg a más nyelven beszélő gázasok, és megmocskolták. Úgy járok, mint a Garat úti gázcsövön ugráló cigány gyerekek, akik alatt ‘80-ban eltörött a cső, és mind elégtek. Úgy járok, mint Gugu Géza bá’, aki úgy megijedt a Garat utat beborító tűzfelhőtől, hogy egy szál alsónadrágban futott ki a faluból.

Én szerettem a Garat utat. A titokzatos, érthetetlen nevét, a juhok közt trappoló bárányokat, a mindig hangosan kacagó gázasokat és a Garat út torkán lefolyó patakot.

Amikor megjött a forradalom, és a kollektív gazdaság autója nem ment át többé a fejem felett, a sosem ismert bátyám és a sosem látott anyám visszaszökött a határon, a Garat út pedig kiköpött a szájából.