– Apa, mi a boldogság?
– Gergőkém, erre nehéz röviden válaszolni.
– Akkor válaszolj hosszan, apa.
– A leckéddel elkészültél?
– Hiszen éppen ez a lecke.
– Hogy mi a boldogság?
– Igen, fogalmazást kell írni róla hétfőre. Ráadásul a magyar az első óra.
– Aha, értem.
– Szóval, segítesz?
– Most meccset nézek.
– Látom, de közben nem lehet?
– Közben nem lehet.
– Utána segítesz?
– Téged nem érdekel a meccs?
– Előbb a fogalmazást szeretném megírni. Ha megint nem lesz kész a házim, egyest kapok, és akkor már biztosan nem lehetek félévkor…
– Gergő, maradj csendben!
– Jó, csak azt akartam mondani…
– Kisfiam!!!
– …hogy félévkor nem lesz ötösöm.
– És akkor mi van? Négyessel nem leszel boldog?
– Jobban szeretnék ötöst, mert…
– Te állandóan ötöst akarsz, pedig… Gól! Ne! Nem adja meg a rohadék!
– Anya azt mondja, mindig igyekezzem ötöst kapni, legfeljebb nem sikerül. De azért igyekezni kell.
– Na, ha anyád ilyen remekül tudja, akkor megbeszélhetnéd vele a boldogság dolgát is. Ő úgyse néz soha meccset, biztosan ráér.
– Jó, de most nem nála vagyok.
– Felhívhatod telefonon.
– De ma este Máté bácsival, vagyis Mátéval megy vacsorázni.
– Attól még felhívhatod. Máté bácsit, vagyis Mátét ismerve nem egy jazz kocsmában ülnek, hanem valami halk zongoraszó mellett, finom úriemberek között, akik még az evőeszközzel sem csörömpölnek.
– De most azért vagyok itt, hogy veled legyek. Már csak fél napunk maradt, ha az alvást nem számítjuk. Holnap ebéd után jön értem anya.
– Vak ez az ember? Nem látja, hogy les?!
– Apa, ez már a második félidő?
– Milyen sokat fejlődtél! Amikor anyáddal elköltöztél, még azt sem tudtad, hogy a fociban két félidőből áll a meccs.
– Máté elmagyarázta. Azt is mondta, a születésnapomon kivisz a stadionba egy igazi meccsre, ha akarom.
– És akarod?
– Még nem tudom. Jobban szeretném, ha te vinnél el.
– Csak legalább lenne valami normális csapat a környéken, akit élőben meg lehet nézni. Ezek itt mind félrokkant gizdák.
– Akik a tévében játszanak, azok jobbak?
– Sokkal jobbak.
– Szóval ez már a második félidő?
– Igen, oda van írva a képernyő felső sarkába. Látod?
– Látom. Mennyi idő van még a végéig?
– Negyedóra, körülbelül. Kivéve, ha ez a barom bíró még rátesz pár percet.
– Utána bejössz hozzám?
– Ha nagyon muszáj. Ha egyáltalán le tudok ülni abban a borzasztó rendetlenségben.
– Megígérem, hogy negyedóra alatt összeszedem a szemetet az ágy alól, és letörlöm a port az íróasztalról. Akkor bejössz?
– Ühüm. Addig kezdd el, jó?
– Jó, de hogyan?
– Például azzal, hogy ötöst kapni boldogság. Mit szólsz?
– Megpróbálom.
– Remek. Mielőtt elmész a szobádba, hoznál nekem még egy sört a hűtőből?
– De már hármat ittál, apa. Anya mindig azt mondta…
– Egyáltalán nem érdekel, mit mondott anya! Elment, nincs itt, annyi sört iszom, amennyit csak akarok, rendben?
– Rendben, apa, ne haragudj.
– Nem haragszom.
– Leihatom a habját? Anya és Máté nem engedik.
– Persze. Én szeretlek téged, és nem tiltalak el ilyen finomságtól. Kérsz hozzá sós mogyorót?
– Nem, inkább meghagyom neked, mert még csak hónap közepe van.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, sokára kapsz fizetést, és sokára tudsz venni másik mogyorót. Vagy talán nem is kapsz fizetést.
– Ezt is anyád mondta?
– Anya úgy mondta, bizonytalan, mikor és mennyi fizetést kapsz, mert nem mindig van munkád.
– Na, elég ebből, nyomás leckét írni!
– Apa, ha megírtam kézzel, utána segítesz begépelni?
– Még gépelni is kell?
– Igen, mert előre be kell küldeni a tanár néninek, hogy akkor is meglegyen, ha valaki otthon felejti a füzetét.
– Jó, segí… Az istenit! Egyenlítettek. Még a végén büntetők lesznek.
– Akkor későn lesz vége?
– Később lesz vége.
– Tudod mit? Ma este megírom kézzel, és holnap délelőtt gépeljük be. Ha fáradtan csináljuk, elrontjuk. A tanár néni azt mondta, ne legyen benne gépelési hiba.
– Gergő!
– Tessék, apa!
– Mi lenne, ha a fogalmazásod egyetlen mondatból állna?
– ???
– Az lenne a mondat, hogy a boldogság nem más, mint egy gépelési hiba.