[2018. július]
PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: GYŰLÖLET
.
BUDAPEST, JELENKOR KIADÓ, 2017.
LÁNG ZSOLT: Szerinted ez a könyv hogyan illeszkedik be a mostanában megjelent „memoárok” közé?
TAMÁS DÉNES: Érdekes, hogy memoárnak nevezed, hiszen végső soron egy fikciós művel van dolgunk, amiről persze tudni lehet, hogy alaposan merít a szerző életének eseményeiből. Ez valóban gyakori mostanában, ahogy a családtörténetek írása, a kommunizmus örökségével való írói birkózás is. Ami talán egyediesíti ezt a regényt, hogy a régebbi Erdély-regényekhez képest egy erőteljes, jól kidolgozott román szál van benne, a regény határokon ível át, van benne budapesti, erdélyi, moldvai rész, jelezve, hogy egyik országrészt sem tudjuk megérteni a másik nélkül. Miért, te hová illesztenéd be ezt a regényt?
LZS: Azért tettem idézőjelbe, mert áttételesen emlékirat. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiről sokféle hasonló tematikájú elbeszélés született, Kántor Lajostól, Markó Bélától kezdve Selyem Zsuzsáig, Vida Gáborig sokan megírták azokat az időket. Ez a regény is abból az időből való, mind a címbeli gyűlölet, mind ezt a gyűlöletet lelkükben, agyukban, zsigereikben hordozók nagyon is ismerősen idézik vissza azt a korszakot. És mivel én is abban a korban éltem le eddigi életem felét, rettenetesen ismerős minden: érzelmek, észjárás, párbeszédek, viselkedésformák, reagálások. Nem tudom, vajon annak, aki nem élt akkor, milyen lehet ezzel a könyvvel találkozni.
TD: Igen, nevezhető korrajznak is, és talán ebben a legerősebb. És, habár van generációs különbség közöttünk, de azért az én életem is abban az időszakban kezdődött, tehát számomra is ismerős volt minden. Ami nem biztos, hogy negatívum, hisz ez azt is jelzi, hogy ha a művészet eszközeivel is, de csak kimunkálódik egy viszonylagos konszenzus azokról az időkről. A regény azonban többet vállal ennél, és a korok közötti kapcsolatra próbál rákérdezni, a gyűlölet genézisére és továbbadódására generációkon keresztül. A gyűlöletére, ami megnyilvánulhat etnikumok között, de lecsapódhat öngyűlöletként is. Hogy látod, sikerült-e ezt a vállalását teljesítenie a regénynek? Mert nekem vannak fenntartásaim.
LZS: Szerintem tökéletes regény, minden a helyén van, példaadó jellemábrázolással, sodró lendületű narrációval, kifejezetten hangulatos belsőkkel és telített környezettanulmányokkal, szóval ha történetesen Amerikában íródott volna, már készülne is belőle a világsztárokkal forgatott film. Könnyen elmesélhető, miről szól, a sejtetései is jól megfejthetők, mert egy sikeres poétika működtet mindent. De beszéljünk a fenntartásokról.
TD: Igen, érdekes, hogy ezek a benyomások bennem is összeálltak, de csak második olvasatra, amikor elengedtem a cím által sugallt elvárást. Ugyanis, amikor befejeztem a regényt, a cím felől próbáltam értelmezni a regényt, aminek persze maga a regény is megágyaz, hisz folyamatosan felhívja a figyelmünket a jelenségre, de elégtelennek éreztem a megvonható összefüggéseket. Vegyük például az anya romángyülőletét. Azért erről mindannyian sokat tudunk. Annak szubtilis, mindenhova beszivárgó, önmagunkat felmentő formájáról. Talán jobb, ha gyűlölet helyett gyűlölködésnek nevezzük. Ehhez képest az anya gyűlölete sokkal inkább eszelősségnek, bomlottságnak nevezhető. Nem is igazán értettem, amikor először jelentkezett a regényben. Ahogy a fiú öngyűlölete is kimódoltnak hatott, főleg az öngyűlöleti negyedórák ötlete. Szóval nehéz az egyszavas címeknek megfelelni. Talán legjobban Camus-nek sikerült a Közönyben, de arról tudni lehet, hogy félrefordítás. És hát lehetne beszélni a regény „fordulatairól” is. Van egypár ilyen a regényben, ügyes írói fogásokon keresztül tálalva. Látszik, az író birtokolja a késleltetés, a hatáskeltés eszközkészletét. Mégis számomra erőltetettnek hatottak. A nyomozás erőltetése, a gyilkosság, ahogy a kafkai vég is. Erős ábrázolás, gyenge szerkezet. De hátha nem értesz egyet velem.
LZS: Igen, a Gyűlölködés találóbb cím volna! Találóbb, de nem jobb. A jót az elfogadott értelemben használva. Szóval azt akarom mondani, hogy ez a regény, a maga jól érzékelhető írói jelenlétével, fegyelmével, tudásával, vagyis profizmusával körülírja, megteremti a hiányát annak, amit nem tudunk megfogalmazni, annak a hiányát, ami igazán megváltoztathatná az életünket. Itt a gyűlölet nem gyűlölet, hanem valaminek a hiánya. A szereteté? Ha igen, akkor ismeretlen szereteté. Itt valami nagyon jól meg van teremtve, de közben a vágyott meg nem született hiánya is érzékelhető.
TD: Az nekem is nagyon tetszett, ahogy egy egységes, sötét világlátás végigvonul a regényen. Ahogy ez nyelvileg, a szubtilis hasonlatok, metaforák sokaságán keresztül meg van csinálva. A romlást, a szétesettséget, a kicsinyes emberi érzelmeket nagyon jól tudja ábrázolni. Ahogy ott van az a gyönyörűen megrajzolt ív is, a főszereplő szüleinek viszonya, a kezdeti bizakodástól a teljes szétesésig. Ebben benne van a kor is, amely nem tette lehetővé ennek a viszonynak a kibontakozását, felívelését. S ennyiben valóban megszülheti a regény a saját hiányát. És végül meg is szüli, egy felmerülő szerelem lehetőségének formájában, a magyar férfi és a román nő között, ahhoz, hogy majd erre a lehetőségre is brutálisan, számomra sajnos krimiszerűen, rácsapja az ajtót. S akkor a hiányt visszük magunkkal a regényből? Például az apahiányt? A kommunizmus időszaka nem igazán kedvezett az apáknak. Ezt már több regényből kiolvashatjuk. Egy apátlan nemzedék nőtt fel akkor. Hol voltak az apák?
LZS: Szerintem az apahiány éppoly nyomasztó tud lenni, mint az apák jelenléte. Egy apa, ha van, ha nincs: nyomasztó. Mint ahogy az anya is az, csak az egy másik, rejtettebb, megfogalmazhatatlanabb szint. Nincsenek ma már meg a régi rituálék, másképp kell megfogalmazni viszonyainkat. Ebben segít ez a könyv.
TD: Igen, s akkor a könyv végét felfoghatjuk egyfajta lezárásként, felszámolásként is. Hiszen a regény arra játszik rá, hogy a fiút végső soron az apa gyilkolja meg. Legalábbis a meggyilkolását ez teszi elfogadhatóvá. A gyilkos és az áldozat közelsége. Akár Kafkánál. És ha Kafka regényének zárlata után csak egy bénult csend marad, higgyük azt, hogy a Gyűlölet után elkezdődhet valami más. Akár az általad megnevezett ismeretlen szeretet.
LZS: Esterházy Márk-változata is eszünkbe juthat, az is behozza a testvérgyilkosság motívumát. És az is csak egy „változat”. Szóval, nem fél a változat-állapottól, a reflektáltságtól, az írói jelenléttől. Ezt csak azért mondom, mert nekem nem volt ellenszenves az, amit mások megcsináltságnak, kimódoltságnak, túlzó profizmusnak neveztek a regény kapcsán. Én ebben nagyfokú írói alázatot látok. És ez nekem végtelenül szimpatikus.
TD: Én pedig úgy éreztem, a szerkezettől összezuhan a regény, hogy én a fordulatok helyett inkább a prózai anyag továbbáradását olvastam volna. Valahogyan több mindent. De végső soron ez is a regény erénye.
LZS: Mérlegelendő, hogy annak mi lett volna a hatása. Ki lehet próbálni, hogy előbb az egyes szám első személyű részeket olvasod el, aztán a harmadik személyűt. Abból az is kiderülhet, mennyi minden függ az olvasástól. Vagyis az olvasótól.
TD: Akkor ezek szerint még előttem van egy olvasás. Ennél nagyobb dicséretet ritkán kaphat egy könyv.
