József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Danyi Zoltán és Isabella Duncan után szabadon

Szégyenben élek. Januárban

sárga szemű ápolók visznek el. Az öreg fák

ropognak a lég alatt. Én lassan feledkezem

a családomról. Fázom. Míg a szekrényemben 

reszket a disszonancia, nincs vége, tudom,

hidegbe burkolt csecsemő a test.

Hisz élek: hajam zsíros, hazám

alvadt vér. Kit szemmel szoptatnak,

csendes véget ér.

Tízmillió emberben duzzadó izom vagyok,

Hallom, tágulnak az erek, jönnek,

magamba bújnék, de nem lehet,

itt tart ez a puncstortaszelet.

Árvák vagyunk, akaratunk felbomlott csapat. 

Hát ápoljatok, fák, ringass, piros vérünk,

amíg mi sarkokba húzódva félünk, 

a télbe ki ne menj, ott gyász van,

húzódj meg velünk a vályogházban,

csak vigyázz, meg ne fojtsanak

ezek a sebszagú falak.