Ki teremtett téged, te kelet-európai,

amerikánus rendező, producer,

te européer gyaloghuszár,

ki nyírja divatosra a szakálladat?

Vannak azok a felhergelt világok,

ólomgolyók, tüzek, de macheték

is a metropolis hírhedt kerületeiben.

Mennyit bír még elviselni a vállad?

Aztán vannak azok, akik éjszakánként

leitatnak az okádéksárga földig,

és betakarnak átázott kartonlapokkal.

Anyám időnként meglátogat, ápol,

itt bolyong vérnyomáscsökkentő

gyógyszerek, használt cipők között,

közben a hármasfogat lovait csutakolom. 

Meddig tartod még szuronyod hegyén

a népviseletbe öltözött falvakat,

te borostás szemfényvesztő, te szegény

őrült, akire majmok fintorognak,

akitől hasát fogja nevettében a bohóc?

Miért köpöd szemen a gondozót?

Vannak azok a hosszú nappalok,

amelyek terepszínbe öltöztetnek folyton,

a csörgő villamosok, a sínek visítása,

a város vérmezejét juttatják eszembe,

érzem a rothadó krumpli hullaszagát.

Néma a telefon, beleszorultak a hangok,

a sorok is mintha ritkulnának,

csöpögő ereszek, vedrek, csatornák, 

felmentett zsiványok vesznek körül,

meg egy bűntudatra akasztott szerelem. 

Hiszek egy beazonosíthatatlan Istenben, 

hiszek a fókákban, a pingvinekben,

hiszek a hullámok alatti csendben,

hiszek egy fegyvertelen partban,

ahonnan elrabollak, aztán hazaviszlek,

hogy egyedül alszom el – abban is hiszek.