Messzemenőkig elhatárolódunk.

Egyenesen kikérjük magunknak.

Sőt, már a puszta feltételezés is sértő.

Pedig hasonlítunk Jeffrey Dahmerre,

a milwaukeei kannibálra.

Persze nem arra gondolok,

hogy kibelezzük a macskákat,

és a belső szervek melege fölött

gyönyörködünk egy légycsaládban,

ebből már kinőttünk,

vagy lobotómiát végzünk fajtársainkon

az engedelmesség égisze alatt,

ehhez nincs elég hatalmunk,

esetleg fagyasztóból kiengedett

nemi szervek elfogyasztásával

ülünk vacsorát,

ahhoz a legkevésbé sem vega,

hanem inkább arra;

miként daraboljuk

alagsorig a panelfrusztrációt

egy vidéki vendégház tornácán,

miközben az unikumsötét

univerzum elnyeli

a jakuzzifogság

nyugtalan fényeit,

de főként arra akarok kilyukadni,

hogyan zuhanunk vissza utána,

a mindennapok

szürke arcú unalmába,

mert hiába is tagadnánk,

ha kötelességből,

bambán félre is állunk,

fekete szemeteszsákokba

csomagolt emlékekkel

a hátsó ülésen,

minket sem izgat fel igazán,

ahogy erősödik

a közeledő szirénazaj.