Amikor még indiánok voltunk,

Kolozsváron,

a hatos bentlakásnál

újraszervezted a csapatod,

tolldísz helyett lombos ágat

tekertél homlokunkra,

hogy a Főtéren átvágva

elvezess a Belvedere teraszára,

mert, ahogy mondtad:

az indiánnak olyan a tüzes víz,

mint táltosnak a parázs.

Az utca népe fejcsóválva bámult,

csatakiáltással rohantunk,

indiánszökdeléssel;

sokáig ültünk a Fellegváron,

alattunk félálomban

pislákolt a város,

éjfélig szívtuk a békepipát,

s néztük, ahogy te, vezérünk,

kedves Dúl-Fúl,

füsttel írod versed az égre,

s a gomolygó betűk tovaszálltak,

sorokba rendeződve, 

mint a vándormadarak.

Akkor, ott, felsejlett bennem,

hogy talán 

az örök vadászmezőkön

versből vannak a fejfák.