Nem fogom felszabadítani Jeruzsálemet. 

Nem fogok kereskedőlányokat szöktetni reneszánsz palazzókból. 

Száműzni sem fognak a Városi Tanács patríciusai.

Nem fogok új földrészeket felfedezni a cimboráimmal. 

Nem fogunk egy vihar után szárazföldre vetődni Tortuga partjai­nál, háromszáz évvel később. 

Nem leszek seriff a Vadnyugaton. Bandita mégannyira sem. 

(A préri szaga az Alföldön, így is.)

Nem fogok országokat meghódítani;

de még egy szaros szabadállamot sem alapítok Fiuméban, 

ahol kalózkodásból tartjuk fent magunkat az odaáramló modernista művészekkel. 

Nem indulok neki Párizsnak gyalog, hónom alatt a verseimmel. 

Padlásszobákban eddig sem nyomorogtam, minden bizonnyal ezután sem fogok. 

(Hacsak nem a panel a mi padlásszobánk.) 

Nem fogok füstös motelekben aludni, átszelvén Amerikát. 

Nem fogom egy teherkocsi platójáról nézni, ahogy lángvörösbe vált az arizonai ég.

De még egy nyomorult Erasmusra sem fogok kijutni Hamburgba. 

(Mondjuk ez tényleg kizárólag magamnak köszönhető, lévén: nagyon félek a külföldiektől.) 

Nem fogok, mint Garcia Madeiro a Vad nyomozókban: verseskötetekkel ütni ki egy stricit.

Nem fogok milliméterekkel (és egy epikus vetődéssel) megúszni egy golyózáport. 

Valószínűleg nem leszek semmiféle csetepaténak vezéralakja. 

Forradaloménak pláne nem. 

És nem: végül nem fogom látni a Tengert. 

Mert azt akarom, hogy az utolsó magaslat előtt ragadd meg a kezem,

és folyásiránnyal szemben, emlékek kanyarulatain át

vezess vissza csobogó kezdetekhez –

vágynak hagyva, ami vágynak való. 

Hogy ott, az ágak boltívei alatt, 

míg lassú nádasok életem körbefonják,

mosollyal hazudhassam magamnak:

nemcsak a Végtelenben lakozik az Isten.