[2016. október]
KARÁCSONYI ZSOLT: A KRÍM. BUDAPEST,
ORPHEUSZ KIADÓ, 2015.
DP: Milyen hangulat telepedett rád olvasás közben?
LZs: Felemás. Élveztem az utazást, a sokféle helyszínt, élveztem a falun való lét leírását, élveztem a teret, a sok fényt. Másfelől volt, amikor zavart a szófacsarás: „porzó Apolló-korzó”, effélék.
DP: Jó, de úgy gondolom, van egy „végső hangulat”, nincs? Bennem egyfajta melankólia ülepedett le. Mindaz benne van, amiről írsz, de mintha minden múlna is el rögtön, „most már pontosan nem is értem, / mit kerestem azon a képen...”
LZs: Ez a melankólia benned a kötetből szivárgott át, vagy a kötet „miatt” telepedett rád?
DP: A kötet világát melankolikusnak éreztem.
LZs: Igen, valóban, az elejétől a végéig, szép egységes kötet. Alaphelyzete tényleg melankolikus: az eleje, a faluval, a vége az Apolló-korzóval, és közte a Krím, ahova soha nem juthat már el, miközben az teljesen az övé.
DP: Ugyanakkor tetszett, hogy el tud szakadni a formától, mint a Kard-versben például, nem kapaszkodik belé tíz körömmel, felismeri, hogy engednie kell.
LZs: Túl engedékeny olykor. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt rajongva fedeztem fel a verseit, szóalkotásai, szófacsarásai, nem szokványos mondatszerkezetei szigorúbbak voltak. Most nem annyira szigorú.
DP: Amiket soroltál, én is túlzásnak éreztem. Mégis elégedetten tettem le a könyvet, már csak azért is, mert minden költőnek kell a Krím szerintem.
LZs: A krímes verset a kelleténél egy szakasszal többnek éreztem... Minden kicsit több. Vagyis kevesebb. De a Kard az, igazad van, rendben van.
DP: Úgy értem, minden költőnek kell egy táj, egy hely, amit nem érhet el, ami felé hiába törekszik.
LZs: Persze, de ennek a költői helyzetnek a leírása konkrétan elemezhető. A korábbi Kara-kötetekben több volt a váratlanság, itt most több a megszokott, az előrelátható. Ahogy eljátszik az Illyés-verssel, vagy a Rilkéjével, túl ismerős játék. Szerintem a „porzó Apolló-torzó” (a kevesebb) jelen esetben váratlanabb volna, mint a „porzó Apolló-korzó” (a több).
DP: Hát a Medáliák se nagyon József Atilla-iak. Mégis jó versek. A Rilke-parafrázis csak egy ügyetlen játék.
LZs: Arra gondoltam közben, hogy vajon a mai költészet mennyire szándékoltan „ügyetlen”. Új költői nyelv megtalálása? Ehhez volna segítség a pongyolaság?
DP: Nem segítség, csak elkerülhetetlen. Ha újat keresel, gödörbe is eshetsz.
LZs: Ez a kötet milyen kötetekkel rokon? Kiknek a költészetével?
DP: Olykor Keményt éreztem, meg Ted Hughest, mindenesetre olyasvalakit, aki mítoszként, mitikusként él meg mindent, aki úgy él versben, hogy minden történés a kezdetekre nézzen vissza.
LZs: Ha már mítoszt emlegettél, én egy kamasz-világot is éreztem a háttérben, utalást valamire, amit a kamasztársaság kitalál magának.
DP: Igen, az is van, egyfajta füvészkertezés.
LZs: Füvészkedés.
DP: Nyugtalan mítoszok…
LZs: Nyugtalan mítoszokból lesznek a nyuggeres toposzok.
DP: Ez biztos, kérdés, hogy mi-ki tudja megőrizni a nyugtalanságot. De hát ez már nem ennek a kötetnek a dolga.
