Büszkévé tesznek hegeid, anya vagy,

feleség, felkelsz és a gyermeked jelenléte

ráragyog a hibáira. Aki megtörik benned,

reményeid szerint épül újra, a gondolkodás 

nyomán válik emberré. Ha nem is 

te leszel, azért szilánkjaid majd ott fénylenek 

egy hangban, tekintetben, a fej mozdulatában, 

ahogy nemet mond, még ha épp neked is.

Te ösztönözted a szóra. 

Megnyugtatnak ráncaid kusza ösvényei, 

hisz tudod, ha azokon két apró láb elindul, 

tested legpuhább részére talál, ahol megpihen, 

ha úgy tetszik, elszenderülhet. Nem bánod már. 

A repedéseket ki kell tölteni. Folytatni kell 

a félbehagyott nevetéseket és visszatanulni 

a nemeket, majd aranyra váltani hegeid, 

hisz, ha már nem is fájnak, legalább fénylenek.