Megígérte, hogy elviszi az állatkertbe,

a közeli kisvárosig másfél óra az út.

Reggel indultak, érkezés után alaposan

szemügyre vették az állatokat, megállapították,

hogy paradicsomi körülmények között élnek, 

s halkan megjegyezték, hogy nekünk, 

embereknek is ilyen feltétel nélküli odaadással

kellene bíznunk a gondviselésben. 

Az állatkert melletti kisvendéglőben megebédeltek,

sétáltak még félórát a parkerdőben, aztán

autóba ültek. Utazás közben Vivaldi közismert

hegedűversenyét, A négy évszakot hallgatták.

Keveset beszéltek, pedig sok kimondatlan

érzés feszítette belülről mindkettőjüket.

Megérkeztek, ugorj fel hozzám, szólt a fiú kedélyesen.

Nem maradt sokáig, talán tíz percet, kezet mosott,

megivott egy pohár ásványvizet, s máris indult.

Legközelebb hová szeretnél menni? – kérdezte 

kíváncsian. Vissza a gyerekkorba.

A tiédbe vagy az enyémbe? – érdeklődött

kissé meglepődve a fiú. Mindkettőnkébe,

mondta rezignáltan az anya, majd lehajtotta

a fejét, mint akit rajtakaptak egy hirtelen

vétekké duzzadt csínytevésen.