Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?

előkúsznak a repedésekből,

a tavaszi nagytakarításkor megfordított,

kiprakkerolt matracokból)

a tenyérnyalók, a tényárnyalók.

A „nem egészen úgy volt”, meg a

„dehogynem, még úgyabban volt”

íródeákjai. Felhallik szobámba

darutollaik szapora percegése.

 

Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.

Pedig lehettem volna az előzőnek is.

Ismertem az észjárásukat, a modorukat.

Nyelvhasználatuk nüancairól

órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”

tarthattam volna. (Mellesleg:

kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:

a szókincs numerus claususa

(zárt szám) folytán az előfordulási

gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.

Olykor egyes szavak tisztázatlan

körülmények közötti eltűnése

valóságos pánikhullámot kelthetett

volna bennem

– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)

 

Visszatérve: lehettem volna.

Az egész etikettet gyerekjáték

lett volna elsajátítanom. Dehát

a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,

és különben sem játszani születtem.

Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.

Bystander – mégha nem is éppen innocent.

 

Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,

olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.

Három napot tölt egy négyszemélyes

vacsora kiötlésével;

rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet

– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.

Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.

Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.

Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,

meleget, még mielőtt testem kihűl.

És ezt magyarázatként mondom,

semmiképp sem mentségemül.

Arra nem szorulok. 

Egészen máshol szorul a hurok.