Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni,

mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem,

hogy széppé tegyem az összes hátralévő napját.

Nem akarok soha többé mérges lenni rá azért, 

 

mert hidegen hagyja, hogy mit akarok,

mert nem engedelmes, mert pontosan tudja,

mivel képes a pokolba kergetni, és oda is kerget.

Nem akarok soha többé mérges lenni rá azért, 

 

mert gyermek. Rekkenő hőségben zivatarok,

vagyok én ilyenkor maga a mennydörgés, igen,

a hirtelen fergeteg, vagyok a mélykék és acélzöld

fellegek, vagyok egy ragyogó elektromos kisülés,

 

vagyok a csapadék, én ilyenkor jég vagyok,

mely a cseresznyét és az őszibarackot elveri.

Ha ordítok vele, már belőlem csak a hajlam az,

ami felöklend, és nincs bennem semmi emberi.

 

Holott hát pontosan ismerem őt, ezt a tiszta

és rémült kisfiút, akit még magamban hordozok.

Ő úgy tudja, hogy most itt a vég, hogy nincs kiút,

mert tajtékzok, mert tombolok, mert ilyenkor

 

engem elveszt, és zsenge testét elárasztják

a hormonok. Neki most az adrenalin, neki most

a kortizol az apja tébolya; keskeny verőereit már

egyre sűrűbb lüktetéssel feszíti a vérfolyam;

 

küzdene vagy menekülne, rejtőzne bár előlem,

de nem lehet; mert hiába fenyeget nagy veszély,

 

ha még nagyobb a rettenet; és ilyenkor a könnyeit

is elveszíti, és ilyenkor a könnyei én vagyok.

 

Mivé lesz az ordítás, ha hangja szertefoszlik?

És az én ordas szívem is miféle kárt okozhat,

ha a bennem növekvő acélfelhők az ő arcára

záporoznak? Hogyan kell vihart helyrehozni?

 

Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni,

mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem,

hogy széppé tegyem az összes hátralévő napját.

Mert ha olvasok az újságban egy leukémiás

 

ötévesről, én magam elé képzelem az apját.

Bármennyire is kegyetlen, folyton csak az jár

a fejemben, hogy ő kezet a gyerekre biztosan

nem emel, én viszont titokban azzá váltam,

 

akit az Isten a földre szemetel. Ugyan már,

hát hogy vagyok képes a fiam nyakát átölelni,

hazug mázzal meseszőke hajába túrni azzal

a kézzel, amelyik tegnap még rajta csattant?

 

Miért bocsátom meg magamnak másnapra

a megbocsáthatatlant? Honnan való a hitvány

kegyelem, mely rögtön felmenti izzó tenyerem?

És hogyan győz a gyáva ösztön, hogy a rideg

 

önundortól önmagamat védjem? Hiszen

minden szerelemnél erősebb lett a szégyen:

én megütöttem a saját gyermekem. Nincsen

semmi ezen kívül, mert nekem itt a végem.

 

Egy ütés súlyát tudnia kell annak, akit ütöttek.

Ha erőszakot szülnek, akik erőszakban születtek,

nem mentség a lomha múlt vagy az ócska bánat.

Mikor a fiamat bántom, feloldozom az apámat.

 

Ez a bűnöm. És attól, hogy elmondom, nem lesz

könnyebb. Fizethetnék-e annyi vért vagy annyi

könnyet, hogy az lemosná kezem szennyét?

Kétlem. Mert itt van a végső kegyetlenség:

 

a büntetést helyettem vétlen apák kapják.

Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni,

mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem,

hogy jóvá tegyem az összes hátralévő napját.