a törmelék tövében felnőhettünk,

gödör a vállad ívében. erőm írni nincs.

máshoz sincs erőm, csak írni.

kapaszkodom beléd,

a kisbaba pedig belém.

 

éjjel lassan keresem bőrödet a bőrömön.

összehúzott szemmel lépünk ki homályos

reggeleken, rutinos táncmozdulatokkal kezdjük

a napot. a nap melege a bőrödön egy hűvös szobában, ha

bevillan, megtalálom a kezed az autóban.

 

miután megszületett, mindenre téged kellett kérjelek.

hadd menjek el zuhanyozni, hadd ihassak egy teát,

hadd tartson szünetet a mellkasom, ami emelkedik és süllyed,

egy apró tüdővel azonos ütemben.

ez a fokú kiszolgáltatottság megijeszt, arra késztet,

hogy behúzódjak a csigaházba, aminek a kérge meleg, 

a belseje hideg. 

mezítláb fekszem a takaró alatt, fáradtságba

burkolózva. bátorítasz, hogy emeljem fel a szélét.

 

mélyen beivódtunk egymás cselekvéseibe. 

mennyi 

kitettség van abban, hogy a kezed végigkövette az összes

kontrakciót. vagy csak én szégyellem bevallani,

mennyire féltem tőle, hogy így láss. 

a három köztudottan páratlan szám, és mi lesz, ha valaki kimarad.

 

a kiszolgáltatottság hozta magával a haragot mint zászlót,

amit rossz helyen, rossz időben próbáltam kitűzni. harag

a csuklyásizomnál, a szemhéjam mögött, de tévesen irányítom

feléd. kéznyomok alszanak velem a hideg ágyban.

 

egyszer azt mondtad, az elképzelhető legszebb

randink volt, amikor az első láz alatt

próbáltuk beadni a kúpot a vörös és kiabáló

csecsemőnknek. 

 

ami hiányzik,

villák és kések és beszélgetés zaja, a ráérősség luxusa. 

hogy olyan lassan vehessük le egymásról a ruhát, amilyen

lassan szeretnénk. 

 

ha megtalálom este a bőröd,

tudom, hogy érti az enyém. 

ahogy hozzá beszélsz, csodálom a hangod. 

amin az összes gyengédséget valaha hallottam. 

ahogy beszélgettek, széttörik és felolvad bennem egy csont,

amit korábban keményre növesztettem, hogy megvédjen.

 

még mindig érzem a hiányt, abból nőtt ki ez

a növény, amihez hasonlót nem láttam,

amit nem akarok kontrollálni. 

az egyik utas a két legfontosabb mellett. 

 

fognyomok a mellemen, a kezed régi helyén. megosztjuk

magunkat egymáson kívül valaki mással is, aki vidáman

néz ránk, nem érti, mit szakított félbe, mert amit elkezdett,

nagy erővel éli. 

 

valaki, aki túlnő rajtunk, mintha a cserépből nyílna az

ég felé, átszakítja a plafont, az összes felhőt könnyedén

választja szét, de kéri, hogy közben fogjuk

az egyik kezét. felváltva. ma én alszom tíz perccel

többet, holnap te.

 

megkérdeztem a lakásunk tárgyait, milyennek látnak

minket. halkan adták vissza az érintésed. 

tej egy homályos edényben, kenyérmorzsák

és félig hámozott, ráncos bőrű zöldségek,

az alma héja akár a hasamon maradt nyomok.

a felszínen minden szanaszét, 

de a hármunk íriszében kristálytiszta

zöld-barna, kék, kék.