Téged idézlek, aki hiába vártál rám, hogy egyszer belőlem, általam, szerelemből. Örültem, hogy szurkoltál minden fiúért és később a férfiakért, és kitartottál a legvégéig, bár sokszor mondtam neked, hogy válassz valaki mást. Aztán csak akkor értetted meg, amikor végleg kivágták belőlem, és a szemétre dobták vágyott vackodat. Más növekedett benne, valami sötét, egy égő erdő fekete füstje terítette be a testemet, végre akkor már beláttad te is, hogy nincs helyed benne. Még elüldögéltél egy kicsit a kispadon, megszokásból. Nézted a játékot, néha figyelmeztettél egy lesre, mert láttál minden szabálytalanságot a partvonalról.

Ott ragadtál a fénytelen égbolton túl, dühösen, dacosan, hogy már megint nem jött össze semmi, megint elárultak, elhagytak, és soha nem nyílik meg a csatorna, amin lecsúszdázhatsz, egyenesen a szívemhez. Maradtál valahol kívül, ahol az álmok tanyáznak összebújva, és körüllebegik a némán szuszogót, kicsit felmelegítik a tetszhalott testet, maradtál egy párnanyomatban borongós reggelen, mert csak borongós reggeleken lehet érezni a hiányt, a napsütésben nem illik. Aztán lassan elhalványultál, miután csövekkel a testemben belém rándult a végleges és befejezett bizonyosság, ne haragudj, hogy akkor megkönnyebbültem. Nem tudom, hogy hol lehetsz most, de sejtem, hogy aztán sikerült, mert tegnap is egy idegen szempárból mosolyogtál ki, ismerős csillogás szilánkja szúrt belém, amikor átadtad helyedet a villamoson.