tudtam, hogy most fog történni, mindenkit 

elküldtem. otthon voltam. beültem a kádba.

a fúgák színe szürke, a csempe

fehér. növényeket tettem magam köré, cserépbe.

az egyik földjét kicseréltem, mintha

csak ágyat vetnék, közben

már kezdődtek a fájások.

magamat is megleptem, hogy élveztem

az egészet. a zöld levelek, szövetségeseim,

türelmesen nőttek.

azon gondolkodtam, hogy milyen jó most,

nem engedem, hogy

nézzenek. a bábáknak – félig szándékosan – későn

szóltam, akkor értek ide, amikor már

megszületett.

a felső szomszédtól induló ázás fölöttem

borult virágba, mint eleven tavasz.

életemben először nem néztem, csak

éreztem magam.

fehér volt a fal, és ki is mondtam hangosan,

az idő színe barnásvörös.

a nagy erő fájt. nem mertem megmutatni senkinek,

alig ismertem meg magam benne, és féltem,

hogy mindenki idegennek látna miatta.

a beázást gyorsan javították, a biztosító kifizette.

ez később szomorúvá tett.

rajtam kívül egyedül a lányom érezte az erőt, amivel megérkezett.

egyéves kora előtt fel-alá járkált,

magabiztosabban,

mint én valaha.