most az ajtóval piszmogunk,

mint a megalázottak.

Otthon vagytok, nem figyeltek minket.

Ezért piszmogunk vele.

 

Befelé nyílik, és mi kifelé toljuk.

Eltéveszthetetlen, és mi eltévesztjük.

Nem először.

Nem is tizenkettedjére.

 

Mondjuk, hogy épp tizenharmadjára.

 

És ekkor motyogunk valamit,

amitől a gyomrunk összeszorul,

mert velünk eddig soha, de

soha nem beszélt így senki.

 

És elejtünk egy gondolatot,

vagy inkább ijedten lökjük el,

mint fogadott kiskutyát,

ha kezünkbe harap.

 

És gyanakodva nézzük.

 

Nem úgy, ahogyan a plafont 

néztük régen, mit mesél a penész,

ötlet és szomorúság nélkül,

hanem gyanakodva nézzük.

 

És felfűtjük a nyaralót,

és eltűnünk egy hétre.

 

De úgy eltűnünk, hogy az

varázslatszámba megy.

 

És állunk a sárban, mint egy léc.

 

Elképzeljük, hogy figyeltek,

hogy felfigyeltek, és a hívott 

számon előfizető nem kapcsolható.

Eldobott gondolat a sárban.

 

Hogy autókonvojjal indultok értünk,

erős szívveréssel, néma villogással.

Nézzük a gumicsizmánk orrát.

Mondjuk, hogy kaján mosollyal.

 

Mondjuk, hogy épp ideje volt.

 

(A szerző 2023-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.)