A nevem nem fontos. Annak, aki olyan, mint én, sokkal fontosabb, hogy „olyan”, mint hogy mi a neve.

Nem is tudom, mikor lettem „olyan”. Az óvodában még biztosan nem voltam. Ott drágám, kiscsillagom, kicsi szívem voltam. A legjobban pedig azt szerettem, amikor a dadus néni kisbogaramnak szólított. Főleg akkor hívott így, ha látta, hogy egyedül ülök a sarokban játékidő alatt. „Gyere ide hozzám, kisbogaram!” – intett magához, és az ölébe vett. Néha azt is megengedte, hogy kikísérjem a konyhába, és nézhettem, ahogy feldarabolja a gyümölcsöket a tízóraihoz. A legszebb falat almát adta nekem, és fura, párás tekintettel nézte, ahogy befalom. Senkit sem zavart, hogy az édes lé mind lecsorog az államon. „Egyél, kisbogaram, hogy szép nagyra nőjél” – biztatott, és ilyenkor mindig még homályosabb lett a szeme. Tudom ám, hogy a tripla adag mézeskalácsot is ő csempészte a tarisznyámba, amikor elballagtunk.

Csakis ez után történhetett, hogy „olyan” lettem. Bár ezt nem vettem észre azonnal. Az iskolában ott volt Lenke, akit még az óvodából ismertem. Mellém ült, amikor a többieknek már mind volt párja, és elővette a táskából a füzeteimet, ha én elfelejtettem. A barátságunknak egy butaság vetett véget. Egyszer szünetben meghallottam, ahogy a többiek azt beszélik: Lenke csak azért barátkozik velem, mert van egy bátyja, aki olyan, mint én. Nem tudtam, melyik bátyjára gondolhatnak, mert mindegyiket ismertem, és szerintem egyik sem volt olyan. De ettől kezdve kevesebbet barátkoztam Lenkével. Egyedül ültem a sarokban játékidő alatt, pont, mint az óvodában, csak itt nem jött a dadus néni, hogy kisbogaramnak hívjon, és Lenkének is lett más barátja.

Az iskolában a tanító nénit szerettem legjobban. Pont olyan színes szoknyái voltak, mint az erdei tündérnek a kedvenc mesekönyvemben. Mami mindig azt a könyvet olvasta nekem elalvás előtt. Néha próbált másik könyvből is mesélni, de az olyanok, mint én, nem szeretik az új könyveket – erre is csak később jöttem rá. Az órákon igyekeztem a lehető legközelebb húzódni a tanító nénihez. Eleinte sokat játszott velem, kedvesen fenyegetett az ujjával, vagy mosolyogva visszakergetett a padba, ha elfoglaltam a székét. Később már nem volt kedve játszani: szó nélkül hagyta, hogy mellé üljek, és a szoknyáján lévő rózsákat cirógassam. Büszke voltam rá, hogy egyedül én vagyok ilyen bátor az egész osztályban. Ezért is lepett meg, amikor egy délután a tanító néni felhívta Mamit, hogy van egy iskola, ami talán jobb lenne az olyannak, mint én.

Mami sokáig nem szólt az után a telefon után, és pont olyan fura, párás volt a szeme, mint az oviban a dadus nénié. Csendben ültem mellette, és a ruháját simogattam, aztán amikor újra tudott mosolyogni, megkérdeztem, mit jelent az, hogy olyan vagyok. Azt felelte: különleges, és neki a legjobb. Én pedig nem értettem, miért rossz dolog különlegesnek és legjobbnak lenni. 

De a színes szoknyás tanító néni tévedett: a másik iskolában senki sem volt olyan, mint én. Az egyik gyerek egész nap csak kiabált, a másik senkihez nem szólt, hiába kérdezgettem. Volt egy, aki nagyon csúnyán beszélt, ezért inkább a sarokba bújtam előle, mint korábban az óvodában. Volt, aki olvasni sem tudott, sőt, egyszer rajtakaptam, hogy kitépett egy lapot a mesekönyvből, és megkóstolta. Én főleg gyurmázni és festeni szerettem. Mondták is, hogy az olyanoknak, mint én, gyakran jó a kézügyességük.

Amikor kinőttem az iskolát és a gyurmázást, Pékpapa fogadott be. Fehér szakálla miatt először azt gondoltam, ő a télapó, de Mami azt mondta, neki más munkája van: kenyereket süt. Szerintem azért Pékpapa mégis kicsit hasonlít a télapóra, mert ő is gyűjt valamit. Csak nem ajándékokat, hanem embereket, akik szerinte olyanok, mint én. Ebben szerintem nincs igaza, ahogy a színes szoknyás tanító néninek sem volt, de kedves hozzám, és jó nála. Mindig megengedi, hogy hajnalban bemenjek, amikor egyedül van, és felfűti a kemencéket. Először segítek neki tepsibe rakni a kenyereket és a kifliket (nálam rendesebben senki sem csinálta még), utána nézem, ahogy pirulnak. 

Pékpapa egy igazi feltaláló. Időről időre megkérdezi, hogy mi újat süssünk. És én ilyenkor mindig hangosan kiabálok, hogy pizzát, pizzát, mert azt nagyon szeretem. Mami néha haragszik emiatt, és azt mondja, hogy becsüljem meg magam, mert az olyanoknak, mint én, sokszor munkájuk sincs. De Pékpapa csak nevet rajta, aztán inkább gyógynövényes cipót, diós molnárkát meg mindenféle kimondhatatlan nevű dolgot készít.

A pékségben találkoztam Zolival is. Pékpapa úgy mutatta be, hogy ő is olyan, mint én. Szerintem egyáltalán nem, mert magasabb volt és kék szemű. És persze fiú. Az ő feladata volt, hogy a pultot feltöltse a sok finomsággal, amit mi Pékpapával kisütöttünk. Szerettem, ahogy a keze az enyémhez ért, amikor átvette a még langyos cipókat. Utána még sokáig álltam mellette, és néztem, milyen csodaszépen rendezi el őket a tálcákon. De nemrég elment, és nem jött vissza többé. Mami szerint azért, mert már nagyok vagyunk, és az olyannak, mint én, egy fiú csak nehezítené az életét. Mondott valamit a babákról is, de nem értettem pontosan. Valami baja van velük, pedig én szeretem őket. 

Korábban, amikor a pékségben meghallottam egyet-egyet sírni, mert a felnőttek a nagy válogatásban megfeledkeztek róluk, kiosontam hozzájuk, kiflicsücsköt nyomtam a kezükbe, és kisbogaramnak hívtam őket. De Pékpapa észrevette, és azóta nem mehetek ki a pult mögül.

Mióta Zoli elment, egy lány rendezi a kenyereket a pultban. Neki nem adom egyenként a kezébe a cipókat, de egy olyantól, mint én, nem is várják. Csak leteszem mellé a teli kosarat, és megyek vissza melegedni. 

Mostanában sokat fázom. Mami egyszer mutatott nekem egy filmet, amiben egy kék ruhás lány szaladgált a sziklákon, és kiabálta, hogy legyen hó. Akkor nagyon tetszett, de szerintem az a lány most az én csontjaimon mászkál, és odabenn hull a hó. Pékpapának is feltűnt, hogy többet vagyok a kemencék közelében, és addig kérdezgetett, míg elmondtam neki a kék ruhás lányt, meg a hideget, ami nem akar múlni. Sokáig nézett rám, és neki is olyan fura, párás lett a szeme, mint Maminak szokott lenni. Aztán elfordult, és csak a válla fölött szólt vissza, hogy holnap keljek korábban, mert mostantól pizzát is fogunk sütni. 

Amikor meglátta, hogy elsírom magam, megkérdezte, hogy örömömben vagy bánatomban sírok-e. Nem tudtam válaszolni. De egy olyannak, mint én, nem is kell.