Percek óta arra várok, hogy megérkezzen, mert el kell indulnom a tornára, és közben mindenképpen beszélni szeretnék valamiről. Ma különleges nap van. Ma azt mondom, amit gondolok, annak ellenére, hogy a legnagyobb sikereimet a nőknél és az üzleti világban is mindig füllentésekkel, hazugságokkal és csúsztatásokkal értem el. Mielőtt belekezdenék, elindulok, nagyon lassan, olyan lassan, hogy közben rosszul érzem majd magam, mert életem alkonyához közeledve nem vagyok képes már többre. Biztatásként számoljon velem visszafelé: három, kettő, egy, és most kilépek a szobámból a folyosóra. A lábaim időnként megremegnek, de kétségtelenül megyek, haladok együtt a többiekkel a magam nagyon lassú tempójában. 

Tíz perc múlva kezdődik a délutáni foglalkozás, amit a járóképes bentlakóknak tartanak itt az idősek otthonában, és nagyon kell igyekeznem ahhoz, hogy odaérjek. Tornázni fogunk. Magasba emeljük a karunkat, behajlítjuk a térdünket és előre hajolunk, de csak egy kicsit, mert a kiegyenesedés már mindenkinek nehézséget jelent. Megállok egy pillanatra pihenni. Bocsánat, még be sem mutatkoztam, pedig már körülbelül fél perce szóval tartom. Otto vagyok, Otto Herbert, hetvenhét éves, agglegény, berlini lakos, egykori cégvezető és tulajdonos. Mennem kell tovább.

A foglalkozást egy középkorú hölgy tartja. Vállig érő barna haja van, kerek arca, és körülbelül olyan magas, mint én. A szemeiben egyszerre látok szigorúságot és kedvességet. Nagyon szép barna szemei vannak. A haja tetszik még, de nem róla akartam beszélni, hanem valami egészen másról. Nagyon szeretném végre elmesélni valakinek, mi történt velem tegnap. Közben a szűk folyosón félre kell állnom, hogy a nálam gyorsabbakat el tudjam engedni. Mindjárt folytatom. Tessék csak menni, én valószínűleg ma is késni fogok. Igen, én vagyok Dr. Telefon. Emlékszik még a plakátra? A telefonáló kutyára is? Valóban az én kutyám volt. Mi voltunk a cég arcai. 

Tegnap egy eddig teljesen új vágy lett úrrá rajtam. El akartam mondani valakinek, hogy megismertem egy nőt, aki tetszik, és ennek nagyon örülök, de az otthon lakóival nem vagyok közeli kapcsolatban. Sebaj, gondoltam, akkor megírom levélben valakinek ezt a fontos hírt, de rájöttem, hogy nincs egyetlen barátom vagy rokonom sem, akit őszintén érdekelne. Mások ilyen helyzetben biztosan elkedvetlenednek, és hosszas kesergésbe kezdenek arról, milyen rossz magányosnak lenni, de engem erősen hajtott a vágy, hogy valakinek beszámolhassak az örömömről. Ha nincs senki, akinek szívesen írnék, megpróbálok elképzelni valakit – ezt találtam ki. Ez könnyen megy majd, gondoltam. Igazán kedves Öntől, hogy megállít, de ne haragudjon, mindjárt kezdődik a foglalkozás. A lába? Igen, emlékszem, az már a múlt héten is nagyon fájt. Viszontlátásra! Ne keressen, majd én meglátogatom. Nem tudtam elképzelni senkit, akivel szívesen megosztottam volna a gondolataimat – ez történt. Nem tudtam elképzelni senkit, akinek szívesen írnék magamról, akinek fontos vagyok, aki nagyon szeret engem – hogy lehet ez? Itt balra fordulok, és lemegyek a lépcsőn. A falak fehérek, ahogy talán a legtöbb nyugdíjas otthonban. Néhány képet akasztottak csak fel, amelyeken boldog öreg emberek sétálnak a tengerparton. Mindegy, ez most lényegtelen. Ott jártam, hogy megpróbáltam elképzelni valakit, akinek szívesen írnék levelet magamról, akit érdekel, hogy vagyok, és aki szeret. Azt hittem, hogy csak elképzelem férfi-e vagy nő, hogy néz ki, mivel foglalkozik, hány éves, milyen lakásban lakik, mi a hobbija, és máris megállás nélkül írhatom neki a leveleket. Minél többet töprengtem azon, ki lehetne az, annál jobban taszított az ötlet megvalósítása. A kezeit csókolom. Igen, én is ide jövök. Mi van, ha az, akit elképzelek, egyszer csak önálló életre kell a fejemben, és soha többé nem akar hallani rólam? Oh, bevertem a könyökömet! Nem tud vigyázni?! Bocsánat. Nagyon mérges vagyok. Miért löki meg azt, aki lassabban tud csak menni? Nem értem. Igen, arról beszélek, hogy meglökött az előbb, és bevertem a könyökömet. Mindjárt folytatom, csak ezt megbeszélem az úrral.

Itt vagyok, bocsánat a rövid szünetért. Megsértődött azon, amit mondtam neki, pedig az igazán bántó megjegyzéseimet magamban tartottam, mert már többször rám szóltak, hogy ne legyek goromba a többiekkel. Én mindig kimondom, amit gondolok, és ha nem vagyok kedves, az nem miattam van, hanem azért, mert az adott helyzetben nem lehet kedvesnek lenni. Ott fejeztem be a gondolatomat, hogy mindenképpen olyan személyt akartam elképzelni, aki szeret, s még akkor is elolvasná a leveleimet, ha kifejezetten a terhére vagyok velük. Ez nem sikerült, mert azt, hogy szeret, nem tudtam beleképzelni senkibe. Most belépek a terembe, és leülök a leghátsó sorba, hogy a foglalkozás kezdetéig még tudjak beszélni.

Vajon ő tudna szeretni? Igen, arra a hölgyre gondolok, aki a tornát tartja. Megkérdezné nekem? Igen, arra gondoltam, hogy megkérdezné-e a hölgyet, aki a tornát tartja, hogy szimpatikusnak talál-e engem. Szokatlan kérés? Gyerekkoromban a barátaim engem küldtek el a lányokhoz, hogy megkérdezzem, járnának-e velük, mert ők nem voltak elég bátrak. Azóta nem volt dolgom a szerelemmel.