Csak Kovács nagymamámat

láttam holtan, a többi halottamat nem.

Egy olyan sávba értem, 

amikor még nem voltam

hozzá se túl kicsi, se túl nagy, 

a szüleim már nem gondolták,

hogy nem nekem való látvány

egy halott szerettem holtteste, 

de még nem volt akkora szavam,

hogy mondhassam: nem akarom.

Mint egy viaszfigura,

olyan idegen,

csak nem volt üvegszeme.

Vagy az volt.

A szeme csukva volt? Nem emlékszem.

Egy viaszfigura szeme, gondolom,

nem lehet csukva. De így hagyom.

A színe volt más. Szürkébb volt, 

pirosabb. Ma már tudom, milyen nehéz 

kikeverni a megfelelő árnyalatokat,

csináltam én is, mikor a kórházmúzeumban

raktunk össze kiállítási tárgyakat. 

A szája is furcsa volt, úgy emlékszem.

Kitátották. Vagy úgy hagyták? 

De lehet, hogy csak képzelem,

rosszul emlékszem erre is. A protézise 

talán nem volt bent. Vagy bent volt.

Miért ne lett volna?

Ott feküdt a ravatalozóban, ez biztos.

Mintha aludna. De ha csak aludt,

miért raktuk a föld alá?

És miért nem hamvasztottuk el,

ha ő tűzben akart volna semmivé lenni?

Ha ő valamit máshogy csinált volna,

miért nem hagytuk neki legalább akkor?

 

Apa állítólag azzal zárta le a vitát, mikor

erről veszekedett nagypapámmal, hogy

„jó, de akkor téged hamvasztunk”.

Sokat nevettünk ezen. 

Aztán apát kellett elhamvasztani.

Ha a nagyszüleim valamit máshogy csináltak volna,

akkor, amikor még a szüleim sem éltek,

én most nem élnék. Mit éreznék most,

ha nem volnék? Hülye kérdés, de érdekel.

Ha nem védekeznénk, szerintem

hányadikra sikerülne, kérdezi Ildi, 

én meg mondom neki,

harmadikra vagy negyedikre.

Szerinte elsőre.

Mennyi minden után

mosolygunk majd ezen.