Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek. Pesti Kalligram, Budapest, 2024.

Biró Zsombor Aurél első regénye daccal vegyes megértés sűrű szövedéke, amelyben a történet előrehaladtával egyre kivehetőbb a narrációs mutatványokba és cinikus-ironikus megjegyzésekbe burkolózó elbeszélő sebezhetősége. A szöveg kamuzik és ferdít, lépten-nyomon kibillent és kibillen, de sosem torpan meg, nem esik saját hazugságainak csapdájába, valahogy mindig kapuközelben van, még ha magának is lövi a ziccert.

A Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek a lázadás és helykeresés, a lezárás és kezdet regénye: az önállóvá érés megszövegezése. Főhőse, a huszonéves Zsombor kapunyitási pánikban, széteső kapcsolata miatti szorongásban, szülői/apai tekintéllyel és önmagával hadban állva írja meg első könyvét, melynek irodalmi szövegbetéteit és azok munkanaplóját egyben kapja kézhez az olvasó. „Valódi”, vállalt fikció és valóságosnak tetsző, önmagát dokumentációnak mondó fikció folyamatosan egymásba játszik, s a nyilvánvalóvá tett megcsináltságot tovább árnyalja a történet időbeli rétegzettsége. A pillanatfelvételekből, rövid snittekből építkező szövegbe beleíródik a narrátor szüleinek és nagyszüleinek előtörténete is, egy végül csak részleteiben közölt, sűrített nagy családregényt sejtetve.

Az íróvá válás tematizálása összefonódik a hitelességet, az életanyag felhasználhatóságának határait és a kölcsönzés etikáját érintő kérdésekkel. A kötetet az eddigi recepcióban főként autofikcióként értelmezték, amit a borítón látható fotó (a szerzőről és édesapjáról készült közös kép) és a szerzői-elbeszélői névazonosság is erősít. A főszöveg paratextusai azonban zárójelezhetik a regény bulvárirodalommá válásával kapcsolatos aggodalmat: a köszönetnyilvánításból kiderül, hogy Biró hozzátartozói beleegyezésüket adták a kötet jelenlegi formában történő közléséhez.

A regényszöveg a folyamatos kimondás–visszavonás által őrzi meg reflektáltságát és érzékenységét. Zsombor, bár igazat ad apjának abban, hogy családjuk ,,átlagos, felső középosztálybeli emberekből” áll, akik között nincs szabadságharcos, sem hősi halott (jellemző témái más európai/magyar férfi szerzőknek), mégsem tud másról beszélni, csak róluk: az akkurátus történetgyűjtés, jegyzetelés, a családtagok interjúztatása az életanyaggal való megbirkózás a múltfeldolgozás egy sajátos módjaként értelmeződik, és több ponton szoros összefüggést mutat az apától látott-örökölt férfiasságminták megkérdőjelezésével, illetve az ezekből fakadó szerepkényszerek és -lehetőségek fölülírásának kísérletével. Úgy is mondhatnám, hogy az elbeszélő a regényírás aktusában vállalja magára a szabadságharcos és hősi halott szerepét: „Szabadságharc ez, én legalábbis így gondolom, és az uszoda lesz a harctér, ahol megvívom az atyai tekintéllyel a küzdelmet, nem is a félrekúrásokon vérzik el végül a házasságuk, hanem a vízilabdán.” (151.) Zsombor létrehozza, és a publikálással legitimálja saját múltverzióját, melyből idegen testként kiszakad az uszodai agresszióval és toxikus maszkulinitással azonosított időszak: ,,Annyira nem vagyok itt, annyira nem találom a helyem, hogy szinte csak úgy átesek a gyerekkorból a felnőttségbe, és ez az uszodában eltöltött öt év azóta is ott lebeg bennem valahol, olyan távol az összes többi emlékemtől, mintha egy előző életben történt volna.” (10.) Visszaszerzi, de meg is konstruálja a gyerekkorát, amelyet nagyrészt beárnyékol a szülők válása, és amelyben az apai szeretetért és figyelemért folytatott harc is mély nyomokat hagy. Zsombor döntése, hogy írásban számol le a múlttal, leválasztja őt a szülői narratívákról, vagyis felelősséget kell vállalnia a történetért, amelyet a családjáról alkotott.

A narráció egyszerre megy hiperközel tárgyához, de a kizökkentések révén képes megtartani a nyelvtaláláshoz szükséges távot. A Visszatérő álmom... megcsinált őszintesége igazinak hat, mivel az illúzió megőrzése céljából - és talán az etikusság okán – megszólaltatja a lecsupaszított mellékszereplőit, valamelyest feloldva az újrateremtés torzulásaiból adódó feszültségeket. Megidéződik az apa, az anya és a volt pár hangja, akik néhány monológ erejéig lehetőséget kapnak arra, hogy előhívják ,,saját” (azaz a narrátor számára csupán gondolatkísérletként elérhető) emlékeiket, megvédve magukat, vagy akár arra, hogy kritikával illessék a készülő művet. „Na, majd akkor forgasd át ezeket a fejedben. Meg olvasd vissza ezt a sok szemetet. Este. Lámpaoltásnál.” (67.) – mondja Zsombor édesapja figyelmeztetésként (egyik) hegyi beszéde lezárásában. Ugyan a perspektívaváltás technikája, majd a bravúr leleplezése a regény egy későbbi pontján élesen rávilágít a narrátor elszigeteltségére (erre hívja fel a figyelmet Gyöngyösi Lilla kritikája^[1] is a kötet kapcsán), mégis gyengédség és szeretet is van benne: a kapcsolódások felé tett első lépés irodalmi lenyomata. Az elbeszélő tulajdonképpen a regényszövegbe ágyazza a nyíltan még soha nem vállalt vagy már sosem kimutatható törődést, amellyel családja férfitagjaihoz és Sárihoz viszonyul(na).

Innen nézve is izgalmas a névváltoztatás kérdése: a szabadságharcosnak másik névre van szüksége a küldetés, azaz az apával (és a tradicionális férfiassággal) szembeni lázadás beteljesítéséhez, hiszen az atyai névvel véghezvitt önállósodás szimbolikusan önellentmondást, meghasonlást jelentene. Emellett a névcserében van valami eposzi hősökre emlékeztető vonás: a név fennmarad, megéneklik, így nem szerepelhet akárhogyan a borítón. A név levetése keretezi is a cselekményt: az új név a regény első jelenetében már formát ölt, kimondása performatív erejű az apa jelenlétében, de csak a történet végén válik valósággá – a szakításból hazatérő főhős írásban olvassa kérvénye jóváhagyását. A születésekor kapott név már csak azért sem hagyható érintetlenül, mert akkor talán a névazonosságok mentén haladva valaki felfejthetné a főhős legnagyobb szégyenét is, melyet mindenáron titkolna: a sikeres és diadalmas védésén szembesült vele, hogy talán az apja keze is benne volt az annak idején elsőre csont nélküli SZFE-s bejutásában. A narrátor saját világába már nem vinné tovább azt a védelmező kezet, amely egész gyerekkorában hárította az arcán csattanó úszóedző-pofonokat.

A narrációbeli eltérítések és elbizonytalanítások ismerős (és megnyugtató) hétköznapiságba torkollnak, de a cselekményrészletekben hasznosított dinamika izgalmas következménye az is, ahogy az elbeszélő bennfentes pozíciója révén Biró a befogadó értékrendjére, a debütkönyvvel szemben támasztott elvárásaira kérdez rá: például az anya előtörténete kapcsán lehetséges forgatókönyvként emeli be a ,,nyomorpornóval” felpörgetett múltverziót, vagy az apa kisebb talpműtétét halálos kimenetelű, rohamos leépüléssel járó rákként ábrázolja. Menetelés a falig, egészen a haláltabuig, amelynek súlyát már nem lehet vállra venni, hiszen az apa haláláról szóló szöveg befejezése még a nem kis fantáziával megáldott narrátorban is ellenérzést kelt. Tehát visszavonja a szöveget, amely sosem jelenik meg, csak a regényéhez csatolt, azzal egybefolyó munkanaplóban, ugyanolyan fikciós írásként, mint a sebváltórángatás vagy a szülők egymáshoz címzett első mondatai. A narrátor hasonló, egyszerre állító és visszavonó megszólalásaihoz képest megrendítő és mélyen emberi az a fél mondat, amely az egykori Mester betegségéről és haláláról ad hírt. Zsombor ebben az összefüggésben a biológiai apa képzelt és vázlatban maradt halálával egy másik veszteséget igyekszik feldolgozni, a szakmától kapott apafigura elvesztését.

Az elbeszélő több ponton is iróniával beszél arról, hogy az igazi férfi kemény és sosem sír; olyan ember, akire egyértelműen felnéz a családja, szilárd és racionális jellem. Ám a teste még a legkiválóbb férfit is elárulja: a hanyatló fizikum és elme képei mint az identitás két tartópillérének elvesztése a regény egyik érzelmi és narratív csúcsjelenetében is visszatérnek: a demenciával küzdő egri borász nagyapának teljes kiszolgáltatottá válásában a fiú és az unoka viselik gondját, miközben az utóbbi irodalommá gyúrja a szenvedést, megalázottságot és a veszteség fájdalmát.

A narrátor ebben a részletben az időbeliség kötöttségeit is kicselezi: nemcsak provokatív módon előrevetíti a nagyapa halálát (a szöveget már publikálják, mire a tényleges halálhírt közlő telefon befut), hanem a nagyapa utolsó hónapjait, majd a halála utáni első időszak pillanatait montázsszerűen egymásba szövi, amivel az álom (fantázia, fikció) és valóság viszonyára is rákérdez. Mindez a lehetséges narratív megoldások mérlegelésére késztet: olyan összefüggéseket, toposzokat mozgat, mint a szövegnek alávetetten tevékenykedő író, aki a cselekményben élve nem számol a szövege valóságra gyakorolt hatásával, vagy a posztmodern relativizáltság okozta végtelen és részegítő szabadságtudat. Ezekkel az elgondolásokkal a Visszatérő álmom... elbeszélője is párbeszédbe lép, de a megírtak miatti szégyenérzet és a felelősség súlyának tudatosítása által meg is haladja őket. A nagyapa haláláról szóló részletből az eleinte bonyolultnak ható cím titkára is fény derül: a két mondatfoszlány összeillesztéséből született cím első része az apa, a második a fiú szájából hangzik el, és mintha a regény középpontjában álló apa–fiú kapcsolat ellentmondásosságát tisztázná. A kötetbeli férfiak szűkszavúak, nem beszélnek az érzelmeikről és szorongásaikról, nem érintik meg egymást, nincs szó ölelésről, bátorító vállszorításokról - ezért fontos pillanat, amikor Zsombor apja vállára hajtott fejjel ébred meg egy autóút végén, illetve amikor az apa a saját megfelelési kényszeréről vall fiának, mely még a nagyapa halála utáni gyászában is vele marad. Az ehhez hasonló csendes és egyszerű jelenetekben érezni leginkább a karakterek univerzalitását és a köztük levő kapcsolatok hitelességét.

A regény női karakterei kidolgozottnak hatnak annak ellenére is (vagy talán épp azáltal), hogy a narrátorban az anya és Sári ábrázolása kapcsán merül fel a legtöbb kétség. Zsombor női témák feldolgozása és a valódi, komplex nőiség reprezentálása által érzékeny elbeszélővé válik, de az általa megalkotott nőkben mégiscsak megtestesül a két legnagyobb sztereotípia, amelyet a filmes és irodalmi szcéna kitermelt és túl sokszor megerősít: a spirituális tanokba beavatott, nőiségével azonosuló, abból hasznot hajtó buja ,,boszorkány” és a harcos, férfitekintetnek nem behódoló amazon elevenednek meg a regény lapjain. Látszólag az anya és az apa szembenállása is megerősíti az európai férfit középpontba állító emberkép normáját: az anya okkult tanokban hisz, önfejlesztő-spirituális körökbe jár, nem dolgozik, az apa kenyérkereső, sikeres sportoló, majd edző; az anya megjelenése nagyon feminin, az apa férfias, macsó; az anya fia írásain kívül csak az általa igaznak vélt tanításokat hajlandó olvasni, az apa színházba viszi az elbeszélőt, és a klasszikusokat nyomja kezébe olvasnivalónak.

Ezzel együtt fontosnak tartom kiemelni, hogy a narrátor sokszor az anyamonológokban fogalmaz meg tételmondatokat, melyekben saját válsághelyzete tükröződik. Ezek a gondolatok a regény férfiasságkultuszt egyszerre romboló és éltető logikája mentén csakis női karakter szájából hangozhatnak hitelesen, de abban is segítenek, hogy az anyakarakter ne váljon önmaga karikatúrájává: a regény utolsó oldalain spirituális regiszterben mozogva, de lényeglátóan beszél saját elrontott házasságáról. A megbánással és elfogadással teli gondolatok könnyen átfordíthatók a narrátor saját szerelmi kapcsolatára is.

A Sári-szerelem igényli a legtöbb ,,áthelyeződést”, gondolatkísérletet a narrátor részéről: a két fiatal között nemcsak szerelmi viszony, hanem gyümölcsöző és inspiratív munkakapcsolat szövődik, melyben a bajtársiasság (,,felszabadító érzés szidni veled dolgokat”) és rivalizálás (,,Őszinte irigységgel gratulálok”), egymás túllicitálása és olykor kendőzetlen kritizálása megfér az önfeledt szerelem mellett. Sárinak hatalma van a szöveg alakulása fölött, a narrátor folyamatosan az ő szemével szerkeszti saját szövegét, s ha végül nem is húz ki semmit, a lány megrovó vagy elismerő szavai végigkísérik a regényíráson. Zsombor saját szenvedélyes vallomását - ,,[…] pedig én nem szeretnék itt senkivé válni, nem akarok én az uszodában semmit, legfeljebb feloldódni a vízben, mint a klór, és szétmarni mindenkinek a szemét, vagy elfutni, menekülni, bebújni a labdatárolóba egy életre, ahol kenyeres cigikávészagú lehelete helyett csak a leeresztett gumibelsők illatát kellene szívnom” (16.) - a lány szerkesztői megjegyzéseként leplezi le a regény második felében: a mondat ,,zsomborossága” és ,,természetessége” egy pillanatra magát az elbeszélőt is megingatja a saját tehetségébe vetett hitében. A lány karakterének köszönhető az is, hogy Zsombor komolyabban foglalkozni kezd saját ,,egóproblémájával”: ráébred, hogy az elismerés utáni vágy hajtja minden cselekedetét, és csakis zsenialitásának bárhonnan – írótársaktól, Sáritól, csapattársaktól, szüleitől, idegenektől – érkező igazolása jelenti számára az egyetlen örömet és elégtételt. A főhős ezzel együtt választás elé kényszerül: vagy megsemmisíti a készülő regényét, mellyel visszatér az ismerős öntömjénezéshez, vagy kockáztat, és elveszíti a lányt, de leszámol dicséretekből élő énrészével.

A regénykezdemény végül nem semmisül meg: Zsombor egy végső visszavonással vállalja a kockázatot – vagy csak majdnem? „[A]nnyit hazudtam már, mint egy rossz tükör, lassan a plafon is rám szakad, de ezentúl, és akkor ezt most megígérem, esküszöm, hogy az igazat fogom mondani.” (179.) Az utolsó mondat a teljes regénykoncepciót fölülírva a fikció világába száműzi a kéziratot, ezzel felmentve a regényt az önéletrajziság súlyos vádja alól, és akarva-akaratlanul közelítve azt egy addig mindenhonnan kilógó apai műfajmeghatározáshoz, a Bildungsromanéhoz. Az utolsó oldalakon az apa és a fiú hangja egybeérni látszik, a regény beismeri: a fiúk menthetetlenül apákkal álmodnak, apákat írnak újra, hiszen a vak is látja, belőlük lettek, ha tetszik, ha nem. Ezért inkább megtanulnak együtt élni a ténnyel, mert az apa meghaladható, de ki nem törölhető az énből.