Apám megint odaégeti az ebédet. „Csak hamar megöntözöm a coleusokat” – mondja, és hátraszalad az üvegházba. Félóra múlva megérzi az égett szagot, és fejvesztve rohan be a konyhába. Pizzát rendelünk.

Apám kertészmérnök, egyedül nevel. Már iskoláskorában megszerette és megtanulta a mezőgazdaság minden fortélyát. Hatéves voltam, amikor felvették a városi kertészetbe, tíz, amikor elkezdte az egyetemet, tizenöt, amikor otthon is felépültek az üvegházak.

Első születésnapi emlékem egy csokor ciklámen. Nézem összezavarodva a furcsa, barna szárú, szokatlan színű virágot. Az óvónéni azt mondta, a virágok szára zöld, értetlenkedésemre apám elmondta a latin nevét. Senki más házában nem volt annyi szobanövény, mint nálunk: a kálát, az amarilliszt és a hortenziát mindenki megcsodálta. A begóniát, az árvácskát és a szalviát már én is kézbe vehettem, megtölthettem a cserepet földdel, megöntözhettem. Azt hittem, ha én is ott vagyok köztük, apám talán engem is észrevesz.

„Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet” – mondogatta mindig, aztán tovább dédelgette a növényeit. „Csak egy kicsit meggyérítem őket, meglazítom a talajukat, megöntözöm virágoztatóval, megkeverem nekik a finom növényvédőszert, betakarom őket, átültetem őket, mesét olvasok nekik, elmegyek a szalagavatójukra, komolyan veszem, amit mondanak, visszacsípem a bimbókat, hogy még ne nyíljanak…”

A betűket is az üvegházban tanultam meg. Kimondhatatlan szavakat mondott az apám, és sokszor kikaptam, mert rossz növényt vittem neki, amíg rájöttem, hogy melyik tábla melyik virág nevét rejti. Az iskolában nehezen barátkoztam az ékezetekkel, otthon, a latin nevekben egy sem szerepelt. Mesekönyvek helyett katalógusokat mutatott az apám, és amikor nagyobb lettem, segíthettem eldönteni, hogy milyen színűek legyenek a következő szezon virágai.

Egész évben ez volt: nyáron az öntözés, télen a fűtés miatt nem volt ünnepünk, se kirándulásaink, se közös program. „Kire is bízhatnám ezt a sok-sok növényt, ha mi elmennénk itthonról?” – kérdezte mindig, és nem mentünk sehova.

Az első fiú, aki belém szeretett, kertészmérnök-hallgató volt. Amikor bemutattam, apám szárnyra kapott. Hátrarepítette az üvegházakba, és órákig tanakodtak latin nevű betegségekről.

Amikor elköltöztem a növények országából, nem volt ideje segíteni a pakolásban, sáros kézzel a begóniákat öntözte. „Ne felejtsd el a virágot!” – kiáltotta utánam, és akkor vettem észre az előkészített csokrot. Olyan volt, mint az összes többi életem során: egymással nem találó, furcsa nevű és színű szobanövények levágva és összekötve. Otthagytam a csokrát, és minden más ostoba növényt is, amiket helyettem nevelt fel.

Sok évig nem beszéltünk, és még több telt el, mire meghívtam a minden növénytől mentes otthonunkba. Amikor megérkezett, a férjem meglepetés-programmal várta: megmutatja neki a füvészkertet. „Menjetek – gondoltam magamban –, tanakodjatok csak a latin nevekről!” Amíg a negyvenéves, életében egyszer virágot hozó, majd a nagy energiabefektetésbe lassan belepusztuló Agavé americanát csodálták, otthon valami fojtogató erő hatalmasodott el rajtam. Levegő után kapkodtam, majd hirtelen kirohantam a legközelebbi virágboltba. Őrjöngve simogattam végig valamennyi dísznövényt, aztán alig bírtam felvinni mindegyiket a lakásba. Amikor apámék hazaértek, a zöld szárú és levelű növények mellé tökéletesen illett a mindenféle más szobanövényből összeállított, apám által hozott barna szárú csokor. A növények országában új királynőt koronáztak.