Olyan kicsi vagyok, hogy a lábam nem ér le a kanapéról,

ott ücsörgök lelkesen Évivel,

mert Évinek a nővére videokazettát küldött Magyarból,

és végre látni fogom az Oroszlánkirályt.

Évi a legjobb barátnőm,

a bátyja számítógépén titokban Windows-háttérképeket nézünk.

Egyszer a cicás kép után egy csóré nénit láttunk,

egy kocsin ülve mosolygott.

Apám még Évit is megverte, amikor felmásztunk a motorháztetőre,

pedig rajtunk volt a tréning, és nem is mosolyogtunk.

Simbát majdnem elsodorja a gnúcsorda,

de Mufasa épp időben utánakap,

mégis hiába minden, mert Zordon lelöki a mélybe.

Zúg a csorda, végigtrappol a szavannán.

Ritmusára üti valaki az ajtónkat.

Anyám kinyitja, s nem hiszem el,

hogy Évi apja jött hozzánk.

Ne vigye még haza! – rimánkodnék neki,

de üvölt, hogy: Segítség, segítség!

Nem én löktem le, nem én löktem le,

anyád a kútban! – zilálja egyre.

Szemeit forgatja, mint Zordon a sziklán.

Apám kiviszi Zoli bácsit a teraszra,

anyám tárcsázni kezd, és románul beszél.

Évivel nem játszhatsz többé,

mondja aztán szelíden.

Mire kimegyünk, szirénázik a tűzoltókocsi.

Sosem láttam még élőben, hogy milyen szép nagy.

Három rendőrautó is érkezik,

hangosabbak, mint a gnúcsorda.

Nem gyermeknek való, mondja ekkor anyám.

A teraszon Zoli bácsi hangosan sír és röhög,

apám házi pálinkával kínálja.

– Igyál, Zoli, egészségedre!

Anyám kávét főz a konyhában,

és megint eldalolja azt a szomorú éneket:

Amott a vízen egy csónak,

benne ül három gróf…

Évike még 20 sem volt, amikor elsodorta a Maros.

„Rendezetlen dolga volt a víznek ezekkel.”

– ezt később mondta anyám, sokkal később.

Most csak annyit, hogy menj, szívem,

nézd a rajzfilmet tovább.

Olyan kicsi vagyok, hogy a lábam nem ér le a kanapéról,

sorban potyognak a mélybe a hiénák,

Simba legyőzi a gonosz Zordon bát,

Mert az élet az úr, lelkünk szárnyaló,

Rosszon győz a jó, ez így való,

Mert az élet, az élet az úr.