Várom, hogy eljössz.

Azt, hogy itt vagy úgy rendesen,

hogy kiolvad benned az a jégvirág

a sok hideg után, mint szenteste, 

ha bejött nagyapám hideg-füstösen,

s kabátján a hópehely megadta magát.

Megengedte magának az eltűnést.

Ami igazán nincs ugye, csak a szemnek.

Ezt sokszor a hópehely jobban tudja,

mint mi, várakozók. 

Megadta magát a kabátnak, és eltűnt 

a szövet-sötétbe, ahogy azóta Tata is.

Most karácsony van, ilyenkor

beleférnek ilyen kis közhelyek,

mint nagyapám belső világossága, amiről tudom,

hogy én is örököltem, megkaptam, ott van valahol, 

ritkán mutatja magát, pislákol, amikor ő akar.

Arra is csak várni tudok, hogy mikor villan,

nem tehetek érte semmit, csak várok.

Mert tudom már, hogy ez illik legjobban

rám, s tán terád is, ez a várakozás.

Talán jobban, mint az, hogy ember.

Tudom, ott van a fény, amit kaptam,

abba a vastag sötétbe burkolva, 

ott van, körülöleli kis fényt nagy sötét,

és szereti, és mondja, hogy nélküled 

nem lehetnék az a nagy, aki ma vagyok.