Kedves már nem létező nagyszülők, nagybátyó, anya. 

Képzelten kiülhettek bármiféle már nem lelhető szeredai 

domboldalra, fekete-fehér augusztusi fényképnap alá az 

emlékpokrócra, „hol van az már” zakuszkáskenyér-ebédre 

hívhattok. Hazahívhattok és azonnal ugrok, kiugrok 

bármiféle távoli versvilágból, amelyet próbálok beélni, 

belakni. 

Csak innen ne, csak ilyenkor ne, amikor áttetsző kék vagyok, 

kissé sós és arany, mint a mindenes oxigén ezen a vidéken, 

vagy miként a tenger, mit két part csűr-csavar, kölcsön-kölcsönöz 

egymásnak. 

Mert nem jövök, ilyenkor nem, értetek sem.