[2014. március]
(Részletek egy versciklusból)
ÁTJÁRÓK
a menekvés útjai
nem alagutak
ezt mondta nekem
1 bölcs vakond
öreg fénytelen
szőrét valami
furcsa takarta
látni lehetett
még egy vakondnak is
átjárót találni
nem lehet
csak ha eladod
a lelkedet
de mit tegyen [az]
ki hiába kínálja
a vakond lelkének
nincsen ára
ócska leporolhatatlan
darab
s rajta a
bölcsesség bevonatát
csak szem nélkül
látni
a vakond az
árokszélen ült
és az átjárókat leste
de mivel sosem látott
lassan eljött az este
s a csillagporos éjszakában
kabócák dalán merengve
érezte ahogy végre felfelé
s nem lefelé mozdul
a teste
ÁTJÁRÓ 2
világokat teremteni lehet
mesélte egykor a bölcs vakond
halandó kis világok lesznek
de kényelmesek használhatók lakhatók
én sok világot teremtettem
sóhajtott s mancsával szőrét vakarta
volt közöttük fényes barna
sötét és mocskos
hisz oly változó a kedvünk
használtam is valamennyit
de átjárót
azt nem tudtam fabrikálni
ha át akartam menni
az egyikből ki kellett szállni
és valamennyit időzni senkiföldjén
azok az elviselhetetlen pillanatok
mindegyik – 1 örökkévalóság
ma már tudom
az átjáró a lélekkel rokon
mondta a bölcs vakond
miközben bőrét vakargatta
bár a keresésnek ma nincs
divatja
nem érnek rá
mindenki csak talál
az átjáró pedig
bujkál
tudja
nála fontosabb nincsen
a mesén túl a kincsen innen
tanyázik talán
csak egyszer megtalálnám
nem beszélnék itt a senkiföldjén
két világ között
veled kölyök
A JÁRATFÚRÁS IDEJE
korszakos dolgokat
kellene alkotni
közhelyek
csupa k
kornak kell közhely
ezeket hallgattam
miközben fúrtam a járatot
vajh korszakos-e e járat gondoltam
mert közhelyesnek nagyon az
ha felszínre jövök
mindig ki akarnak pusztítani
meg akarnak ölni
nem nézik hasznomat
csak a külcsínt
hogy elcsúfítom a gyepet
a simára nyírt
fura kerteket
igazuk lehet?
az én időm az alagútban telik el
az alagúttal
ki kell fúrnom a járatot
szorgalom nélkül nem lehet
a vakondtársadalom fűzi össze
a föld alatti életet
amire aztán
majd épül a világ
és ha ásunk amíg ásunk
beszűkül a világunk
előre sose látunk
hátunk mögött is beomlanak
a falak
s ami marad
az elfecsérelt idő
igaz lenne?
magnak nem lenne jó
a föld nélkülünk
s ha majd felnövünk
látni fognak
mert a járatfúrás ideje
zaja melódiája
bele van szőve
fonva festve
a füvek árnyékába
a fák őrizte avar
puhaságába
a víztükrön billegő
szitakötő szárnyának
csillogásába
csak nem láthatod
nem adtak hozzá
neked szemet
s az emlékezet
mint régi
porlepte pókháló
lassan széthasad alattad
de
a járatfúrás ideje örök
VAKONDBÚCSÚ
sokadik
kókadt kukoricásban tanyázik
és siránkozik a vakond
„földhözragadt álomként állok
a sarakon a sarkokon
nem adhatnál valami mást
egy jobb földet egy jobb hazát
egyetlen bolond de igaz
kis pátoszmentes éjszakát
és helyet hol sarjad a fű
s másnap sem kókad le soha
[s a kéki vasútállomásnál
kivirágzik a bodzafa]”
az az igazság – hiányzol
hogy mi az igazság – nem tudom
kihúzott sorokba zárlak
ott állsz mint akit várnak
tinta alatt
ceruzanyom mélyén
mindennek a legalján
s az élén
még vág az emléked
annyi mindent szétapróztam vele
magam
időm
terem
ha van nekem
személyes
személyes
személyes
okos emberek mondták
így aztán nem is sajnálom
kacat
egy részét alagutakba gyömöszöltem
más része Szibériában maradt
mindenhol jártam nélküled
lefoszlott rólam minden borzalom
minden amibe csomagoltál
réges-rég hamu az avaron
csak az a baj
a vész
a kín
talán a bánat
hogy még vagy valahol
ahol látlak
A SOR VÉGE
állj be szépen a sorba
nem te vagy a legelső
a legjobb a legszebb
a legokosabb
emlékként nem az vagy
emlékként a legutolsó vagy
ott ácsorogsz és azon tűnődsz
milyen hosszú ez a sor
de ezt a titkot meg nem fejtheted
nincs hozzá forrás kulcs
nincs semmi
csak egy haloványan pislákoló
mécsesláng
[ki tudja tán lidércfény az
a mocsaras gégényi határban]
tudod mint az érzés
amiből egykor máglyát raktál
[nem tudtam miért]
és engem égettél el rajta
