Mindent szeretett, ami régen volt szokás. 

Ibolyacsokrokat a leveleikkel körítve,

paprikás, olajban sült ételeket; 

miután jóízűen megrágta, lenyelte,

és leöblítette egy gejl borpárlattal,

a háta mögött araszoltak a falvédőn

a minták, mint egy cohors vöröshangya. 

Mindent áldott, ami kőbe volt vésve,

ezért értelmezhette így a szavaimat is;

egy kerítés előtt álltunk dideregve, 

kitöltve a vadszőlőfüggöny réseit,

címerünk a sunyi kalmár és a fösvény kincstárnok

oroszlán- és griff-feje, csontos markuk

egy percre érdekből összeolvad, 

ma már se széltől, se kósza ágtól

búbarna köpönyeg tovább nem szakad, 

lomha vihar söpri az utcát este nyolctól

hajnali ötig, hogy a reggel arcba röhögje:

ma sem lesz virágszirmokkal csempézve 

a járda, hogy kis hölgyed csokorba kösse.

Mindent megbecsült, ami már nem létezett,

lebontott ház a sarkon, betört ólomüveg portál,

szokások, ha tetszik, ha nem, csak mondják

a végén, hogy jó, hogy itt voltál, 

hogy közben mi történt, széttördeli

a látszat, mert mást nem tehetnek,

vadul kígyózó indái szomjas és szívós,

ravaszul összefonódó levélhadaknak.