[Látó, 2012. november]

AZ OSTOBÁK

átlagos szomorúság szemétbe
vele hozzám valami átlagon
fölüli illene képzelt világom
cseppet sem jobb a valódinál

egy szebb jövőért sopánkodnak
teremtményeim az ostobák azt
gondolják boldogabbak lehetnek
nálamnál rajtam a lét jéginge

semmi csodák nem történnek krisztus
pofájú ló nyakában zabostarisznya
az éjszaka kifeszített rugó
az utak belén visszafutnak ami

el sem kezdődött folytatódhat
kedvem koponya fedő dob cintányér
egész nap berregnek percről percre öregszem
arcom hullaházába kit hoztak megint

MÁR ÚGY MEGSZOKTAM

már úgy megszoktam az életet
asztalomat ágyamat székemet
tányéromat kanalamat csészémet
ablakon kinézek látom a diófát
sétálni viszem kutyám a gilisztát
kulcsot a virágcserép alá teszem
már úgy megszoktam az életet
szőlőhegyeket csüngő fürtöket
virágzó hársfán vadgalamb szerelmet
tücskök csorduló muzsikáját
korsóban dongó dongását
évszakokat égtájakat tavaszi záporokat
már úgy megszoktam az életet
nyúlra vadászó sast galambászó ölyvet
csókokat öleléseket illatokat színeket
ízeket reggeleket deleket estéket
hallgatom szívemet hetvenet ver
ami egy percnek felel meg
ha azt mondják mehetek
ugyan hova mennék
mihez fognék mit csinálnék nélküle
már úgy megszoktam az életet

SZÁMRA ÉGEK

hatvan év sok-e vagy kevés
borotvaélen táncolásból
elég aranyközéputat
keresvén vergődöm a lét
legeslegszélén cigaretta
saját számra égek hatvan
tavasznak nyárnak ősznek
nyoma sincs idétlenkedek
a kipusztult kertben versmadár
csőréből vér szivárog egy állat
elevenen szétmarcangol
egy másik állatot dögszag árad
elmúlt a reggel aztán dél
korán sötétedik leszakadt gomb
gurul a nap domboldalon végig

DAL

megérkezett
az új
       nemzedék
szűk nekik
       a tér
fejüket szorítja
       az ég
főbe lőtt katonát
       páncélsisak

AJTÓBA

   világ végén egy
ajtóba zárva várom
   nyissanak reám

HUROK

     és ablakomon
éjjel hurokként belóg
     a nagy telihold

MINT

     tőled látszólag
elmegyek mint temető
   mellett gyászmenet