éjszakák

ünnepi vacsorán
asztalokat toltam össze n
égy öt éjszakát 

mélytengeri búvár
ereszkedem mélységekbe
egészen le a fenékre 

hogy már mint
csalánkiütés vagy
gyomorrontás nagy 

foltokban üt ki
rajtam a sötétség
éjszakák ó éjszakák
 

a kert 

kora hajnalban bekapcsol
magától alig hallhatón
hasadozó rügyek levél
ásítás füvek nyüzsgése 

aztán egyre erősödve
szinte már-már dübörögve
guggoló kökénybokrokban
madárgránátok hatalmas 

tüdő a diófa a kert
ventilátora csapkodja
a levegőt repülőgép- 

anyahajó föl s le szálló
madaraival bármilyen
hangos is a kert nem zavar
ház falán 

hold kaparja az éjszaka
hideg falát mint skatulyába
zárt bogár varjú ül az antennán
visonganak a varjúfiókák 

kandallópárkányon az óra
leszáradt minden mutatója
az ősz agyag leveleit
égeti fejjel lefele 

csüng az éj lapulok gyomrában
mint lomb között madár
lelkem fenekéről merem a
 
lélegzetet énem dérverejtékes
s mint ház falán a repedések
tenyeremen az életvonalak 

még nem 

egy telefon
csörög bennem
születésem óta
számom kódolva
ki törhette fel
ördög isten
nem veszem fel
még nem 

lyuk 

szárított bürökből
főzöm a teám
ahányszor csak
hold nélkül
zárják rám az
éjszakát
ablakpárkányon
zoknim lyukat
fúr bele a
szomorúság
szárított bürökből
főzöm a teám 

kimerít 

a külvilág kimerít
magamba húzódva
töltődöm csak fel
mennyi selejt mennyi selejt
55x365 napot éltem
de hány napjára emlékszem
azokat kéne újraélnem
már csak a gyermek
van az öregben   
agya leterített tükör   
nem tükröz semmit   
nem emlékszik      
semmire