Ítélet 



Mindegy, zokogsz, beszélsz, dühöngsz vagy fekszel-é,
a Nagy Vonat dübörg az állomás felé.
A rámpán zűrzavar, démon-kutyák ugatnak,
tolongnak itt, akik, s akiknek számot adnak.
Az egyik balra tér, a másik jobbra: mind
cserél rosszabbra jót, vagy éppen jobbra kínt.
Mínósz ítéletén fordul élet-halál,
az ember meztelen, kémények füstje száll.  


 


A versíró 



Ki verset ír, reménykedik:
helyet csinál a Fénynek itt.
Míg szublimálja ösztönét
felejt igát és ösztökét. 


Úgy véli, hogy mit megfogalmaz,
többé nem káosz, puszta halmaz,
de tiszta, áttekinthető lesz –
pedig csak ő megint merő szesz.  



A vers 


Él már a vers: csak formát adj neki.
Agyad zugán, kéklő savak között
a nyirkos csöndben izzik, pár idegsejt
találkozásán – lomha, lápi fény.
Foglald vigyázva osztott hangsorokba,
melyeknek szótlan közmegegyezés,
titkos szabály szab tűnékeny jelentést,
sorold ütembe, szerkessz új világot,
hol minden rész ölelkezik, gyönyört  
izzadva, mélyen és időtlenül,
igézz szavaddal emlékképeket,
hogy izgató talányuk megragadjon,
lágyan csiklándva lelked hajlatát,
majd, hogyha kész (amit csakis te vélsz),
szabadra engedd szörnyszülöttedet:
más agyba fészkel, rajt’ élősködik, 
osztódni kezd, és ekképp létre ébred.  


 


Terrakotta 



„Adjátok körbe.” – Lassan körbeadták.
Piszkos kis ujjak, tágra nyílt szemek
fogdosták-nézték lelkes tisztelettel,
elégedetten mormogott az osztály:
Két ezredév! Díjazták. Tökre jó. 
Csak Boksa kent titkon belé fikát.