Aztán húsvét negyednapján, amikor anyám arra készült, hogy becsomagolja a megmaradt piros tojásokat a kolléganőinek, apám megvadult spanyol bikává változott. Patái beletrappoltak a tojásos kosárba.

Kislányként úgy szerettem játszani otthon, mintha az udvarunk lenne a világ közepe. Itt történt egyszer, hogy apám húga beesett a kútba. Talán a kútmanók húzták be, talán az üres üvegek, senki se tudja.

– Ilus, Ilus! – kiáltotta, míg abba nem hagytam a labdázást. A szomszéd angyalok húzták ki, mert bár apám is lement utána, végül mégis egyedül mászott át a káván.

Amikor kihúzták, akkor néztem be először a kútba. Szép kút volt, se túl mély, se túl vizes. Tágas.

– Vigyétek el innen a leánykát, még baj lesz belőle!

Aztán meg is lett a baj. Ott feküdt apám a konyha csempéjén tojássárga bajuszával, és horkolt. Anyám sírt, én kacagtam. Anyám húzta apámat, én húztam anyámat, engem Pöttyös kutya ráncigált, mégsem tudtuk megmozdítani. Aztán szépen betakartuk. Becsomagoltuk az iskolatáskámba a matekfüzetet. Meg még két bugyit.

Pakoltam volna mást is, de a táska nem bírta. Így, licsi-loccs… hát nem ott van a kicsikút? Még benne élt a kútmanó. Rábíztam hát mindent:

Pöttyös kutya halk nyüszítését, amikor elköszöntem tőle – a kútmanóra!

A magyar- és biológiafüzetet, amiknek a hiányát nem tudtam másnap megmagyarázni az iskolában – a kútmanóra!

A biciklit, amivel elszöktünk, és azt mondta anyám, látod, fiam, most mi is úgy keresünk szállást, mint József és Mária, csak nekünk drótból van a szamár – a kútmanóra!

Az idegenhez intézett kérdést, hogy aludhatunk nálatok egy éjszakára, aztán ott laktunk fél évig – a kútmanóra!

Az első vallásórás színezőt, amit akkor kaptam, amikor megtudtam, hogy létezik vallásóra – a kútmanóra!

A kazettafonomat és a videokazettáimat, amiket néném csempészett ki a szobámból, amíg apám hátul kapált – a kútmanóra!

Az első színes kamerás mobilt, amit azért akartam, hogy lefényképezhessem a buszsofőrt, akibe belezúgtam – a kútmanóra!

A posztereket, amikről nem ismertem fel Britney Spearst és Christina Aguilerát, és kikacagtak az osztályban, mert águilérának olvastam – ezt is rábíztam a kútmanóra!

Aztán húsvét negyednapján, amikor anyám elmondta, hogy a bevadult spanyol bikának agydaganata van, kínomban heherésztem.

– Fiam, úgy reagálsz, mintha azt mondtam volna, hogy hány bolhája van Pöttyösnek!

Ha már elpusztul a bika, legyen a kútjában bolha! És lett bolhából elefánt is, pedig akkor már mindent elvihettem volna! De akkor már a kutyának se kellett. Így aztán mondatokat hajigáltam bele:

„Gyere ide, te mangalica! Olyan a segged, mint egy lipicai lónak!” – a kútmanóba!

„Fiam, olyan vagy, mint apád, nem lesz semmi belőled!” – a kútmanóba!

„Nagyapád is ivott, apád is ivott, bátyád is ivott, nénéd is iszik!” – a kútmanóba!

„Gyertek, fiam, ott üres az a ház, költözzetek oda!” – bele azt is a kútmanóba!

És nem tudom kilapátolni már a sok összekuszálódott holmit, hiába jönnének újra a szomszéd angyalok! Bárcsak magától elnyelné a kút, és felfakadna ismét a forrás…

– Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik…

– Add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam, és ne kelljen idejárnom meríteni!